34.-re

Ma reggel úgy keltem fel, hogy írni akartam mindenképpen egy szösszenetet. Számtalan téma kavarog a fejemben, amiből aztán szép kerek történet kerekedhet, de úgy döntöttem, egyelőre mindet félreteszem és írok pár sort róla és neki, mert a héten több mindent is ünnepelt: két Tini Nindzsa jelmezt, barátnői sikereit, születésének napját és hamarosan ünnepeljük barátságunk 34. évfordulóját. Azt hiszem, ennyi év után kijár egy rendhagyó szösszenet arról, hogyan telt az elmúlt 3 évtized.

Először is, egy beismeréssel kezdem, amit talán tud vagy kicsit sejt, nekem ő, Seres Sára mindig egy őszinte tükör saját magamnak. Sokszor szembesít azzal, mit nem csinálok jól, máskor próbára teszi megmondó énemet és igazságérzetemet, láttam benne versenytársat az elmúlt évek alatt, példaképet kitartásban, bajtársat, mikor ugyanabban a gödörben voltunk, hűséges barátot, akinek üzenetet küldök, ha járom a világot, sokszor nevetünk nagyokat és sorolhatnám még, de talán a legigazabb az az állításom lesz, hogy a hosszú évek óta tartó barátságunk sok mindent tanított nekem. Az évek nagy tanítómesterek olyan kérdésekben, hogy miképp értsük meg jobban a másikat, fogadjuk el azt, hogy máshogy működünk, miközben nagyon sok mindenben rettentően hasonlítunk. Bizton állíthatom, hogy Sáritól kaptam életem legkeményebb mondatait, de a dicséretei is épp olyan őszinték és igazak és mindkét pólusnak nagyon nagy hatása van rám.

S bár napjainkban teljesen más élethelyzetben vagyunk, ő 3 gyerek, családi ház, vállalkozás, társ, szemben az én multis szingli életemmel, ez nem volt mindig így, sőt életünk meglehetősen hasonlóan indult.

Mindketten második gyerekek vagyunk. Szüleink szomszédok voltak a Lehel utcán, akkor, amikor az Újkert az aranykorát élte a csodás és megismételhetetlen 80-as években. Családjaink a mai napig összejárnak, igaz felmenőink már kissé öregurasan csak délután kávézgatnak. Pedig ha valaki, akkor Sári és én - illetve az összes többi gyerek, akinek volt szerencséje abban a lépcsőházban felcseperednie - igazán jól tudjuk, milyen az, amikor apáink és anyáink a 14. emeleten minden szombat este buliznak és vadul dorbézolnak, miközben mi, 10 év alattiak, egy szinttel lentebb életünk első horrorfilmjét rettegjük végig, idősebb testvéreink mellett. Hoppá, rögtön itt egy meghatározó élmény: Sárival néztem először horrorfilmet: Drakula vérebe, a kutyát Zoltánnak hívták, mint jó pár évvel később az egyik szerelmemet, akivel szemben Sári Drakulaként védelmezett és levélben ecsetelte a pasasnak, mit tesz, ha megbánt engem vagy többet sírni lát miatta. Ezen amúgy a mai napig meghatódom, most hogy így leírtam, bevallom, nem tudom, Sárika tudja-e, hogy én tudom: Mit tett értem azon a nyáron. Ejj, ne ugorjunk ennyire előre, hisz még nem is meséltem, hogyan másztunk hegyet minden évben Hután szarvasbőgéskor a szokásos bulizós-kirándulásos Lehel utcai bandával.

Huta nekem azóta is az önfeledt barátos hétvégéket jelenti, amikor 20-30-an, négy-öt család felkerekedett, hogy a zempléni hegyeket közös erővel bevegye, majd kicsit pityókásan ételkritikusként eldöntse, az én apukám, vagy Sári apukája főzi a jobb marhapörköltöt, vagy slambucot. A hutai kis házban lettünk mi gyerekek elszállásolva, kilenc négyzetméteren nyolc gyerek, két ágyban és a földön, szivacsokon bekuckózva, ahol esténként Sári mindig elénekelte nekünk az „Ó, milyen szép az éjjel” dalt, ezzel álomba ringatva mindannyiunkat - Oh, mennyire hiányoznak ezek az évek!

A színjátszással is kacérkodtunk mindketten, ő a Hairben szerepelt, én a Micimackóban, ez mintegy tükrözi is, melyikünknek jutott több tehetség e téren :). Ha visszagondolok az általános és középiskolás éveinkre, eszembe jutnak az ottalvós lányos esték, amikor éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Jobb szerettem, ha nálunk bandázunk, mert Sáriéknál szigorú ébresztő szabályok voltak, amit az "én addig alszom szombaton, amíg lehet" szervezetem nehezen szokott meg, arról nem beszélve, hogy Danci cica is minden éjjel rám hozta a frászt, valahányszor elmentem pisilni és az emeletes ágyat még meg se említettem. Amúgy úgy fair, ha megemlítem, hogy minden ottalváskor reggelente friss forró kakaót kaptunk kényeztetésül, amit Sári apukája nagy gonddal és odafigyeléssel készített.

Sárinak köszönhetem Eszter barátnőmet is, és az első nagy berúgásom pillanatait már így hárman őrizzük. Ezeknek az éveknek az emlékeit több cipősdoboznyi levél rejti, valahányszor elhatározom, hogy nagytakarítást csinálok az otthonomban, mindig órákba vagy napokba telik, mert elmerülök ezeknek a leveleknek az olvasásában és felidézem írott szavaink által az összes akkori történést. Szeretem, hogy akkor még nem volt se mobil, se net, se Viber, se sms, és kézzel írt levelek a bizonyítékaim arra, hogy milyen, ha igaz barátod van.

Elérkeztünk az egyetemhez és a nagy szerelmekhez, csalódásokhoz, lánykéréshez, összetört szívekhez, átsírt éjszakákhoz, vigasztaláshoz, biztatáshoz, a konstans baráti támogatáshoz, amik nélkül a fentiek nemigen mentek volna szerintem egyikőnknek sem. De nem volt hiábavaló a fent és lent, mert ez mind kellett a nagy bejelentéshez: Kiskata, képzeld, babát várok.

Sosem felejtem el a pillanatot: a budaörsi Tescóban voltam, épp toltam a bevásárlókocsimat, amikor jött a hívás és Sári örömittas hangja, hogy elmesélje, maholnap anya lesz. Mivel a négyes fogatunkban Ő volt az első várandós kismama, így a szülését is forró dróton kísértük végig - és itt már örültem neki, hogy van mobil, net, Viber és sms, mert Sári szerintem az egyetlen olyan "borult" elme :), aki miután a magzatvize elfolyt, még úgy dönt, hogy kocsiba ül és Budapestről elautózik Debrecenbe.

Azóta tripláztak, így most már két fiú és egy kislány fitt, maratonista, vállalkozó (minden formában) anyukája.

Közös bennünk az is, hogy blogolgatunk és hébe-hóba említést teszünk egy-egy bejegyzésben a másikra. Az én egyik legkedvesebb bejegyzésem Sári tollából most éppen ez, amiben a karácsonyi Ötyét írja le, de ez szinte évről évre változik. Irigylem Őt sok minden miatt, pl. hogy Őstehetsége van gyerekjelmezek alkotásához, a kreativitást, melyet az ujjai és a varrógépe valóságossá tesznek. Irigylem törékeny, csinos alakját, de minden nemespenész érzést felülír a büszkeség, hogy barátomnak nevezhetem.

Napestig tudnám írni még e memoárt, hogy milyen jó ez a barátság, de Viber üzenetem érkezett, válasz a kérdésemre, minek örülne szülinapjára.

Sári:

Szülinapra csak azt szeretném, ha valamikor a héten együtt ebédelnénk, lehet piknik is :)

A blogbejegyzésem befejezem, hogy a válaszomat neki begépelhessem:

Nem biztos, hogy olyan szuper lesz a piknik, mint amit Ti szerveztetek nekem a 30. születésnapomra, de mit szólnál, ha bevezetnénk a következő minimum 34 évre, hogy a születésnapjaink környékén piknikezünk egyet...

Írás éve: 2017

Sárival, valamikor a 2000-es évek elején

Sári, Lócika és Én a 30. szülinapi piknikemen

Az abszolút kedvenc képem Sáriról! Forrás: Kató Eszter