Feladat:
Írj egy szomorú történetet a saját életedből, ami lehet tragikus, sírós, ne fogjátok vissza magatokat, legyetek őszinték, jöjjön ki, aminek ki kell!
Idő: 20 perc
Az új családtag: Alzheimer bácsi
Szoktam ezen gondolkodni, velem van a baj? Én nyomom el magamban olyan mélyre a rosszakat, esetleges traumákat, hogy mikor kéne, se jön felszínre? Ma már szinte különcnek érzem magam abban, hogy nem tudok semmilyen nagy drámáról beszámolni. A szüleim nagyon jó fejek, folyamatosan támogatnak és szeretnek. A pasik, akik eddig utamba kerültek, azt hiszem, szerettek, de valahogy nem úgy jött össze, ettől függetlenül mindannyian jó emberek. Volt megrendítő haláleset a családunkban és vannak nehéz sorsú rokonaim, látok sok szörnyűséget és fájdalmat, feldolgozatlan sérelmeket a környezetemben, de nem akarom mások fájdalmát sajátként leírni, előadni.
Így, mikor azt az írásfeladatot kell teljesítenem, hogy írjak valami szomorú, fájdalmas, esetleg tragikus eseményről, tanácstalan vagyok, mit véssek papírra.
Ő volt az első gondolatom, így róla írok. Anyai nagymamám idén július 10-én volt 84 éves, kiváló egészségnek örvend fizikailag, de elméje évek óta más dimenzióban mozog.
Tizenöt, de lehet, húsz éve is van már annak, hogy elkezdett elfelejteni dolgokat, visszakérdezett többször ugyanarra, és ahogy teltek az évek, eljutott odáig - orvosi felügyelet mellett -, hogy ma már nem tudja, ki ő és a környezete.
Gyerekként végigkísérni az elmúlásnak ezt a formáját megrendítő. Tisztában vagyok vele, hogy itt homokba dugom a fejem és kizárom a gondolatát is annak, hogy ez bármelyik családtagommal, szülőmmel és akár velem is megtörténhet.
Mikor vasárnaponként nálunk ebédel, már rutinszerűen jönnek a kérdések és a válaszok.
- Anyukám, tessék ide leülni, Béla mindjárt főz kávét, Kata meg kifesti a mama körmét.
- Jó napot kívánok! Maga kicsoda?
- Na, ki vagyok én anyukám?
- Hát Kati.
- És Ő kicsoda?
Néz rám mama, megfáradt szemével, de szinte ránctalan arcával.
- Hát Ő egy nagyon kedves, egy csuda…,
de a válasz, hogy ki is vagyok én, elmarad. Felsorakoztatom elé a lakkokat, halvány rózsaszín, átlátszó, piros.
- Mama, melyik szín legyen a következő hétre?
Szinte mindig a tűzpirosat választja, de mivel a kezén sokkal szebb a rózsaszín, meggyőzöm, hogy legyen az. Míg én manikűrözöm a kezét, anya beszárítja a haját. Mama pedig újra kérdez.
- Van nekem gyerekem?
- Hát persze anyukám, Juli és én.
- És férjem?
- Volt az is anyukám.
- Jó ember volt?
Itt elhallgatunk egy kicsit, mama biztosan mással tudná teleírni ezt az oldalt, ha emlékezne a régi időkre.
Eltelik a vasárnap, hazavisszük mamát. Anya megfürdeti, hálóinget ad rá, bekészíti az ágy mellé a vizet, hogy el ne felejtsen inni, és persze a kedvenc csokis, apró sütis tál is megtelik újra.
Nagymamám kapcsán sokszor elgondolkodom azon, vajon ha megadatna a választás lehetősége, mit döntenék: Rossz fizikai állapot, de töretlen szellemi frissesség, vagy jó fizikai egészség, de ne tudjak semmiről semmit.
Gyerekként túlcsordul bennem az érzelem, nem csak mama irányába, hanem anya felé is, aki végtelen türelemmel, odaadással, önzetlenül gondoskodik róla és kezeli azt az abszurd helyzetet, hogy újra és újra elmeséli mamának, hogy Ő a lánya.
Az élet körforgására ez az egyik legszebb és szerintem leginkább embert próbáló bizonyíték.
Írás éve: 2018
Comentários