Hal(l)hatatlan zsenik

Karanténunk hetedik heténél járhattunk, mikor egy esős szombat délután Anyával a nappaliban jammelgettünk, hogy ilyen menő szlengesen fejezzem ki magam. Nálunk ez annyit tesz, hogy egymás kedvére válogatjuk a Youtube-on a zenéket és kommenteljük őket. A zene iránti szeretetemet szerintem anyától örököltem, de zenével kapcsolatban sajnos ki is fújt, amit tőle kaptam. Mert anyukám csodálatos, gyönyörű, tiszta, karakteres énekhangja a bátyámnak jutott, anyukám kiváló ritmusérzéke és jó hallása a bátyámnak jutott, anyukám frenetikusan jó mozgása a táncparketten a bátyámnak jutott. Nem kezdek most bele abba, milyen igazságtalan a sorstól, hogy a bátyám férfi létére örökli mindezt, míg én, aki amúgy élek-halok a zenéért, némaságra vagyok ítélve. Némaságra bizony, ami a dallamokat illeti, mert sajnos egyértelmű visszajelzéseket kapok a legváratlanabb pillanatokban, legutóbb épp decemberben. A 3 éves unokaöcsém, Andris a karácsonyi top slágerlista dalt énekelte körülbelül századjára (természetesen Ő is örökölte mama jó hallását). A 101.-nél újra becsatlakozott mama (aki a 60.-nál tartott 40 ismétlésnyi szünetet), az unokahúgom is rázendített (szintén remek zenei adottságokkal), és akkor azt éreztem, The Kelly Kovács Family van születőben, ezért én is halkan – természetesen nem túlharsogva a többieket – becsatlakoztam.

Ha nincs kolbász a padláson, semmit sem ér a Karácsony...

- Katóka, Te inkább ne énekelj! - jött Andris egyértelmű könyörgése (Ugye, milyen édes a gyermeki őszinteség?).

Sajnos igaza volt, az én szerepem a családi zenélésben maximum annyi, hogy videóra veszem őket. De azért komolyan, ha már így tollat ragadtam, engedjétek meg, hogy kiadjam a dühöm, mert baromira dühös vagyok ám!

Miért nincs csak legalább annyi énekhangom, hogy egy gyerek altatódalt el tudjak énekelni, jó-jó, ritka izgalmasan olvasok mesét, de attól a gyerek csak felélénkül ahelyett, hogy álomba szenderülne lágy, megnyugtató, csilingelő hangomra. Bezzeg, ha anyukám énekel, még az ördög is angyallá válik.

Igen, egyértelműen kimondhatjuk, ezért nem maradtam a színészi pályán. Tudtam, hogy ilyen hendikeppel semmi esélyem.

Ami még nagyon bosszantó ebben az egész „ki milyen hallás/zenei tehetség géneket örökölt” témában: Ott van apa, borzalmas hallással, soha egy hang sincs a helyén, de legalább kellemes, jó orgánuma van. Ezért ha papa elkezdi énekelni azt az egy dalt, amihez nem kell jó hallás:

Lámpám, a dudám, a vészfékem, láttál-e kutyát, mert én még nem…

… akkor minden 5 év alatti kis rokon hangosan üvölti: Még egyszer!

De ha netán Kata is becsatlakozik, akkor egyből jön a: Még egyszer, de csak papa.

Őszintén? Megvisel! Mert én belül tényleg a zsigereimben érzem a zenét, csak egyszerűen nem tudom kifelé, hangosan megszólaltatni a belsőmben tökéletesen működő abszolút hallásom.

Fejtegethetném még, hogy az egész kiterjedt rokonságunkban Bereg megyétől Pest megyéig mindenki ért a zenéhez, vagy legalábbis képes megszólaltatni és felismerhető dallamot játszani hegedűn, gitáron, zongorán, furulyán, vagy egyszerűen csak élvezet hallgatni, ahogy énekel. Ki az egyetlen kakukktojás, na ki? Természetesen Kiskata.

De mégiscsak van ebben a Kiskatában valami elveszve, szokta mondani a hátam mögött a család, mert hogyan lehet az, hogy már 8 évesen magával ragadta Elvis, a blues, a rock and roll, és a gospel? Hogy lehet az, hogy kisgyerekként inkább hallgatta a felnőtteket zenélni, ahelyett hogy a többi gyerekkel játszott volna?

Helyben is vagyunk. A legigazságtalanabb dolog, hogy csak pont annak az egy szerencsétlen lánynak nem jutott ebben a családban semmi, de tényleg semmilyen érzék a zenéhez, aki a legjobban kötődik hozzá.

Középiskolában, hogy ne bukjam meg énekből, folyamatosan elméletből kellett felelnem, 4 éven át stresszeltem minden hétfőn, hogy hangosan dalra kell fakadnom. Aztán, hogy bizonyítsam a tanárnőnek a muzsika iránti teljes elköteleződésem, minden általa meghirdetett vagy promotált koncerten részt vettem, közönségként. Sőt, szintén botfülű barátnőmet még Talamba koncertre is elrángattam.

Olyan sóvárogva hallgattam minden unokatestvért, nagybácsit, nagynénit, aki csak úgy lazán kirázott magából tiszta hangokat. Mai napig fáj a szívem, hogy nagypapám hegedűjét nem én örököltem, nem mintha tudtam volna rajta játszani. Őszintén szólva, azt sem tudom, mi lett a sorsa annak a hangszernek.

Újra hangsúlyozom, hogy mindenkinek átjöjjön a súlya ennek a „csapásnak”, hogy fáj, hogy nincs hallásom. Nekem. Pont nekem.

Nekem, aki, DJ Kata-ként parádézik a gyerekeknek, mikor éppen diszkó szülinapi buli van (ami nálunk ugye minden debreceni látogatáskor van)

Nekem, aki koncertfelelős és megszervezi ezeket a kultúr programokat a családnak.

Nekem, akinek a CD-i a fél garázst elfoglalják.

Nekem, aki egy zenei tehetségkutatón hamarabb kimondja az ítéletet, mint a zsűri, aki amúgy mindig engem majmol, mert ugyanazt mondja, amit én a kanapén ülve már a dal alatt elmondtam.

Nekem, aki minden zenében megtalálja azt, amit szeret, és amiért tetszik neki, legyen az egy AC&DC, Carl Cox, Otis Redding, Beethoven vagy Elvis Presley, zenei mindenevő vagyok. Minden helyzethez, érzéshez, eseményhez megvan a zene, ami magával visz. Nem hallgatok otthon a szobában Brainst, de nem tudom elképzelni a Campus fesztivált nélkülük. Nem Beethoven Moonlight szonátája szól a kocsiban, de vannak pillanatok, mikor elalvás előtt bekapcsolom. Nem Rammstein-t teszek be a gyerekeknek diszkózni, de arra kapcsolok 6-os fokozatra az autópályán. Van, hogy egy filmben sokkal jobban megfog a film zenéje, mint maga a film. Ha egy reklámnak tetszik a zenéje, addig megyek, amíg J rá nem találok az előadóra. Így lett nagy kedvencem Anouk és még sokan mások.

Ha visszatekintek a saját zenei történelmemre, akkor tudom, hogy az időszámítása 1991-ben kezdődött, amikor az akkor induló, még viszonylag ismeretlen HBO-n láttam egy Elvisről szóló filmet. Teljesen megbabonázott, évekre beszippantott az Elvis-láz és ma, 37 évesen, lassan 3 évtizeddel később meg tudom fogalmazni, mi kerített hatalmába.

A család azt gondolta, hogy kislányos rajongásom inkább a jóképű, bár néha kicsit nyálas szexszimbólumnak szólt, de a helyzet az, és ezt ma már biztosan tudom, hogy nem Elvis, a férfi tetszett. Vele kapcsolatban felemás érzéseim vannak.

Én azt hiszem, a tehetségébe „szerettem bele”.

Erre a felismerésre amúgy most, a karanténban jöttem rá. Két színész beszélgetett és ők fogalmazták meg, hogy olyan könnyű beleszeretni magába a tehetségbe.

Elgondolkodtatott és rájöttem, mennyire igaz rám ez a mondat. Abszolút megtéveszt, és elvarázsol, ha valaki tehetséges, nem csak zenében, bármiben. Ha tehetségszagot szimatolok, hamar elragadnak az érzelmek, persze azért nem árt, ha párosul mellé egy kis sárm és karizma.

Elvis megtestesíti azt a született zenei nagybetűs tehetséget, amire én mindig is vágytam, hogy legyek. Mikor felcsendül egy-két általam nagyon szeretett dala, mindig arra gondolok, milyen lenyűgöző az, amit a hangjával tesz és milyen természetesen, erőlködés nékül jön ez belőle, zsigeri szinten árad belőle a ritmus.

Próbálom megfejteni, hogy mi lehet az oka, hogy lassan 30 éve kordában tartott Elvis „imádatom” most berobbant és lassan orvosilag is kimutatható lesz az Elvis-túladagolásom. Nem tudom másra fogni, csak a zenei iránti szeretetemre, Elvis kimagasló és rendkívüli tehetségére és persze a karanténra...

Kicsit magányos Elvis-fannak érzem magam, bevallom. Hiába próbáltam így vagy úgy becserkészni a barátaimat, a családot, az az elfogult rajongás elmaradt részükről, úgyhogy úgy döntöttem, magasabb szinten próbálkozok és tartok a blogomon egy Elvis-hetet, ahol mindennap megmutatom az egyik kedvenc Elvis pillanatomat és írok hozzá pár sort, így fogunk mi együtt turnézni és duettezni. Ő énekel, én írok.

Ez a 2*1.5 méteres poszter díszítette a falamat 8 éves koromtól 10 éves koromig

Írás éve: 2020 Május 7