Irigység, meghatottság, vágyakozás

"Kedves Nézőink, kapcsolják be biztonsági öveiket, mert a 32. Magyar Forma 1-es Nagydíj hamarosan elrajtol..."

Vasárnap délután van. A TV előtt ülünk apával, miközben anya palacsintát süt (ebéd utáni megkésett desszert) és várjuk, hogy kigyulladjon a zöld lámpa. Feszült csend, minden szem a képernyőn: egy piros, két piros, három piros, négy piros, öt piros, felbőgnek a motorok és kiugranak állásukból az autók és pilótáik. Két óra, 70 kör és egy igazi pihentető vasárnap délutáni alvás következik. Az a csodálatos ebben a Forma 1-es alvásban, hogy az ember szervezete az elalvást és a felébredést is tökéletesen időzíti. Rajt, szunya, majd fokozatos ébredés a véghajrára. A köztes részt úgyis összefoglalják.

Azon morfondíroztam ma, mikor csak nem jött az álom a szememre, hogy hogyan is lett belőlem olyan fanatikus sportnéző ember, mint amilyen az elmúlt hónapokban, hetekben és ezen a hétvégén voltam/vagyok.

Azért is foglalkoztat a kérdés, mert szembenézve a valósággal megállapítom, hogy mi nem vagyunk túl sportos család. A bátyám ugyan játszott a DVSC ifi csapatában és mindenki nagyon tehetségesnek tartotta, végül más utat választott. Én néptáncoltam 4 évig és teniszeztem 2 évig, de tulajdonképpen ez csak leírva néz ki ilyen jól, hisz még csak az átlagos szintet sem hoztam egyikből se. Anyukám saját bevallása szerint soha életében nem sportolt rendszeresen. Ő a biciklizésre és a sétára esküszik. A futás szerinte csak unoka után egészséges, minden más esetben károsítja a szervezetet.

Apukám pedig csak limitáltan űz sporttevékenységet: hetente jár tekézni és hetente jár sakkozni, de a vízisport nála kimerül a medencében whiskyzéssel.

Úgyhogy bevallom, ebben bizony nem jeleskedünk, ezért is furcsa, hogy a tévében és élőben szeretjük nézni a sportokat.

Anya például különös szenvedéllyel viseltetik a hegymászásért. Szerintem nem nagyon van olyan hegymászókról készült (különösen Himalája) dokumentumfilm a tévében, amit ne nézne meg, vagy nem látott már. A jégtánc hosszú órákra leköt minket. Ha már anyát elemzem sportok terén, muszáj levésnem, hogy az ő szurkolása meglehetősen szokatlan. Minden esetben a szerinte gyengébbnek drukkol, még akkor is, ha az erősebb mondjuk magyar színekben pompázik. Nagyon ritkán tesz ez alól kivételt, például vízilabda.

Apa mindenevő sportok terén. Pókertől úszásig, focitól sakkig, szumótól ökölvívásig mindent szívesen megnéz a TV-ben.

A bátyám pedig megtanított arra, hogy vannak sportok, amik csak élőben az igaziak: például foci.

Én magam minden sportot kicsit unalmasnak tartok a TV-ben, de minden sportközvetítésnek van olyan része, amiért szó szerint rajongok és emiatt képes vagyok végignézni, de a legjobban azt szeretem az egészben, mikor a család minden tagja együtt szurkol, latolgatjuk az esélyeket, kommentáljuk a látottakat, örülünk, bosszankodunk vagy szívjuk egymás vérét, ha épp ellentétes oldalon állunk.

Az utóbbi években a sportközvetítéseket mindig átlengi nekem az irigység, a vágyódás, a meghatottság vagy csak simán a csodálat érzése.

Ezen a héten délután hattól bérelt helyem volt a nagy képernyőnk előtt és izgultam, valahányszor magyar sportoló csobbant a vízbe.

Hosszú Katinkát például évek óta figyelem és követem. Lehet Őt utálni vagy szeretni, isteníteni vagy kritizálni, rajongani érte vagy nem szimpatizálni a személyiségével, de én szeretem az olyan sportolókat, akikért nem kell aggódnom. Tudom, ha bemegy a vízbe, akkor teljesít és csodálom a kitartását. Az úszás amúgy is a kedvenc sportjaim egyike, talán azért is, mert ez az egyetlen sport, amiben eredményt tudtam elérni:

1. Magamtól tanultam meg úszni 5 évesen!

2. Két évvel ezelőtt átúsztam a Balatont! - ami nekem akkora élmény volt, mint úszóinknak a mostani VB. Még úgy is, hogy a parton nem 12 ezren szurkoltak nekem, "csak" ketten, Borika (2 évesen) és az anyukája, aki a legjobb barátnőim egyike, Eszter. Az egyetlen olyan barátom, akivel sportról, sportközvetítésekről igazán hosszan és mélyen tudok beszélgetni. Az úszás tehát az egyetlen sport, amit űzni és nézni is nagyon szeretek.

Ami még vonz a sportokhoz és sportolóinkhoz, mindegy, milyen sportágban: meghatódni Velük, miattuk a magyar Himnuszon.

Itt azonban be kell vallanom három dolgot:

1. Minden sportközvetítésben a legjobb rész nekem: a Himnuszok.

2. A magyar Himnusz csodaszép zeneileg, de valahányszor felcsendül az olasz Himnusz, mindig elfog a vágy: Oh, bárcsak ez lenne a mi nemzetlelkesítő dalunk!

3. Én bevezetném, hogy 173 évente új Himnuszt válasszunk! Milyen véletlen, hogy idén pont 173 éve, hogy megzenésítették ezt a szomorú magyar imát.

Ez utóbbi két ponton szoktam gondolkodni, hogy vajon hányan gondolják még úgy rajtam kívül, hogy a Himnuszunk - nagyon diplomatikusan megfogalmazva - annyira nem lelkesítő. Őszintén szólva, belőlem a maradék remény és küzdeni akarás is elszáll, valahányszor meghallom. (Lehet, hogy a szilvesztert ezért sem szeretem?)

Visszakanyarodva a zenei kultúrából a sportokhoz. A bátyám baráti körében azzal vívtam ki magamnak tiszteletet és megbecsülést, hogy egy beszélgetés során kiderült, tudom, ki Repülő Bajusz és Morgenstein, ezzel bizonyítva, hogy ha tél, akkor forralt bor és síugrás.

A focihoz kapcsolódó élményeimről már írtam több szösszenetben, de most megemlítek egy fura párhuzamot. Egy barátom nemrég Prágában járt rock koncerten. Napokkal a koncert után is euforikus állapotban mesélt arról, milyen nagyszerű érzés, amikor húszezer embert hajt valami közös cél. Ahogy leírta az élményeit, rájöttem, ez teljesen olyan lehetett, mint amikor a magyar válogatott futballmérkőzésén voltunk a bátyámmal és harmincezer ember egyszerre ugrott és kiáltott fel, vagy zendített rá: Hajrá Magyarok! Habár ma már ritkábban látogatok ki focit nézni, még most is a zsigereimben érzem a meccsek hangulatát, szotyi- és sörgőzös mámorát.

Pár hete Münchenben azzal érdemeltem ki angol főnököm angol főnökének egész estés figyelmét, hogy kiderült, teljesen odáig vagyok a Forma 1-ért. Amikor leültünk az étteremben az asztalhoz, ez a jóvágású brit férfi megkérdezte, hogyan szerettem meg és miért szeretem a guruló cirkuszt. A főfogásig tartott a monológom. Elmeséltem neki, hogy mindent, amit a Forma 1-ről tudok, az apukámtól tanultam. Ő matematikus és amúgy hosszú évekig felsővezetőként dolgozott és egyszerűen magával ragadott az, ahogyan a számokat, a csapatmunkát és a sikert ezen a technikai sporton keresztül bemutatta/bemutatja nekem. Nem a Forma 1 rongyrázását szeretem, nem azt szeretem, hogy milliárdokat érő üzlet, bár ez is ad neki egy érzést. A technika forradalma, ami itt a leglátványosabb, a szabályrendszere, a legapróbb részletekig kidolgozott folyamatai tetszenek, meg persze a sebesség és a motor hangja.

Innentől kezdve egy egész estén át egymás szavába vágva beszéltünk róla. Jó érzéssel töltött el, hogy van rajtam kívül még valaki, akit lenyűgöz, hogy mennyi számot, kanyart tartanak fejben a versenyzők, mennyit és hogyan edzik magukat, mert bizony engem az F1-ben ezek izgatnak a leginkább.

Aztán megkérdezte Tőlem, ha nem HR-es lennék, mi szeretnék lenni?

Mire én:

Olyan Pulitzer-díjas bestseller-szerző, aki Forma 1-es istállóban mérnök, olyan kecses mozgással, mint a jégtáncosok, olyan szép és csinos, mint a tornászlányok és olyan sikerben fürdik, mint a sztárfocisták.

Ezzel a mondatommal talán értelmet nyert az irigység, amiről fent írtam.

Persze tisztában vagyok vele, hogy a fentiek egyike sem valósulhat meg, de azért néha, mikor sportközvetítést nézek, megfogalmazódik bennem az egyik vágyam és álmom:

Bárcsak egyszer olyan sikeres lehetnék abban, amit csinálok, vagy ami a hobbim, hogy felkérjenek arra, a F1 Magyar Nagydíjon, vagy egy Világbajnokságon adjam át a győztesnek járó aranyérmet/serleget.

Írás éve: 2017

Hoztam pár képet, olyan sportokról, amiket szeretek és hébe-hóba űzöm őket. Íjászat, Mélytengeri és felszíni búvárkodás, fura ökölvívás :)