Tudtam, hogy előbb vagy utóbb mentőövet dob majd felém a sors, és szívem mélyén éreztem, hogy ez egy „megleckéztetés” formájában tűnik fel, de nem számítottam rá, hogy ekkora horderejű lesz.
Sokszor kezdtem már így mondatot, de jobb ezekre időközönként ráerősíteni, hogy ne vádoljon senki azzal, zsákbamacskát árulok. Szóval, aki ismer, az tudja, aki követi a szösszeneteket, az olvasta már, a családom és barátaim pedig próbálják elfogadni személyiségem eme torzulását, sőt igyekeznek alkalmazkodni rögeszmés, extrém mértékben kényszeres szokásomhoz, ami az évek előrehaladtával egyre rosszabb és rosszabb lesz. Én pedig tényleg őszintén szendvedek tőle.
Épp ezért már önanalízist is csináltam, pontosan tudom, honnan gyökerezik.
A szüleim rendkívül nagy társasági életet élnek, ez gyerekkoromban azt jelentette, hogy nagyon sokszor mentünk el több családdal, munkahelyi barátokkal, szomszédokkal kirándulni. A 90-es évek és a 2000-es évek a végeláthatatlan hosszú hétvégi kirándulások, közös bandázások évtizedei voltak. Ezekben az időkben született a híres (hírhedt) dal a hejcei plébánusról, ekkor próbáltam ki először a cigit a szüleim szeme előtt, ekkor hittük azt mi gyerekek, hogy az opál, füstös sárga kő pont ugyanolyan értékes, mint a gyémánt és egész nap ástuk érte a domboldalt. Az éjszakába nyúló kártya partik - és az állandó mondat, valahányszor mi nyertünk apával: „Kovácsék újabb kecskerágót vesznek a kertbe!” - , a hejcei bál és a tombola-bunda is örökké belém ivódott. Egy szó, mint száz, megannyi felejthetetlen és örömteli emlékem van a hutai, hejcei és rostallói kirándulásokról, de jelenlegi problémám gyökere is ide vezethető vissza. Történt ugyanis, hogy 8 család 30 fővel Rostalló egyik faházában vert tanyát egy hétvégére. Nem volt semmi gond egészen addig, míg el nem jött az éjszaka. Befeküdtünk ütött-kopott nyikorgó ágyainkba, betakaróztunk toldozott-foldozott, dohos lepedőinkkel. A mai napig kísért az érzés, mert biztosan tudtam, hogy mászik-másznak rajtam valami(k), rettenetes éjszaka volt és másnap meg is erősítették a szobában alvó 30 másik főből jópáran, hogy éjjel kanosszajárást csaptak az egerek és többen találkoztak beazonosíthatatlan – nem emberi – élőlénnyel az ágyban. Ez a kirándulás, az ágy, az éjszakai emlék a gyökérproblémája az egész szorongásomnak. Nem segített persze Doktor House sem, aki több kilométer hosszú férget talált egy fájdalmat nem érző lány gyomrában. Sajnos sok epizódban a betegség oka valamilyen élőlény volt, így szorongásom folyton-folyvást nőtt.
Ma már ott tartok, hogy nem ülök le Debrecen egyik belvárosi padjára sem, mert látom, hogy mindenféle jöttment, ápolatlan nép pihen rajta, és nem szeretnék semmit sem elkapni. Ez az oka annak, hogy utálok sátorozni. Soha, de soha nem takarózom be szállodai szobákban, még akkor sem, ha látom, hogy tiszta, vagy ha odakint mínusz 20 fok tombol. Amitől pedig a családom van teljesen kiborulva, hogy még az 5+1 csillagos szállodában is négyzetcentiről négyzetcentire átvizsgálom az ágyat, nincs-e benne ágyi poloska. Kegyetlen gyilkos vagyok, ha bármilyen csúszó-mászó a közelembe jön.
Mindezek ismeretében remélem, mindenki el tudja képzelni, milyen idegállapotba kerültem 2 hete, mikor edzés után anya felhívott és a következő párbeszéd zajlott:
- Kiskatám, azonnal gyere haza, vészhelyzet van!
- Jesszus, mi történt?
- Apádnak kell segíteni felemelni az ágyat, mert a szeme miatt nem emelhet, én meg nem merek oda menni!
- Hova? És miért kell ágyat mozdítani? Miért nem mersz odamenni?
- Mert ott van egy egér!
- Milyen egér?
- Amelyik az ágyadban volt!
- Mi van????
- Reggel bementem a szobádba, felemeltem a paplanod és ott aludt egy egér.
Itt - azt hiszem - volt egy röpke szívinfarktusom. Az én otthoni ágyamban. A takaróm alatt egy mezei egér. Meghaltam.
- Anya, ugye nem gondolod komolyan, hogy én be merek menni a lakásba, tudván, hogy ott van egy egér?
Sem anyának, sem nekem nem gond felemelni az ágyat, ha nincs az a rizikó, hogy kiszalad onnan egy egér. Ez viszont most nem egy lehetőség volt, hanem tény. Így mit tehettünk volna, jó hangosan elkiáltottuk magunkat:
- Szomszéd gyere, egérhelyzet van!
Arra mentem haza, hogy lakrészem nappalijában anya maga köré fogta a szőnyeget, elzárva magát az egér esetleges támadásától. Apa és a szomszédaink álltak a szoba közepén és tanácskoztak, merre lehet a kis szaros.
Öröm az ürömben, hogy a szüleim 100%-osan biztosan voltak abban, hogy ebben a szobában van (vagy volt) és a ház többi helyisége egérmentes.
Kívülről nézve roppant mulatságos volt a helyzet, és ha nem lettem volna pánikban, valószínű jót nevetek a tizenöt négyzetméteres szobámban uralkodó káoszon. Apám félig a földön fekve, hogy mindenhova belásson, a szomszédaink (2 méter magasak és jól megtermett emberek) erőgyakorlatoznak az ággyal és a szekrénnyel, és mindannyian keresnek egy 4 centiméter hosszúságú kisegeret. Eközben mi anyával a szoba sarkában, magunk előtt a szőnyegfallal, kezünkben egy-egy partvissal osztjuk az észt, hogy mit nem mozdítottak még el, hova nézzenek még be. Kiszedték a szekrényt, szétszedték az ágyat, de egér sehol. Végül mit tettek ezek a derék férfiak? Amit minden férfi tesz ilyen esetben. Azzal az átlátszó dumával próbáltak nyugtatni minket, hogy valószínű az egér kiszaladt az ajtón, ami a teraszra nyílik.
- Láttad kimenni, apa?
- Nem, de ez egy pinduri, rettentő fürge mezei egér volt, bármikor kiszaladhatott.
- Anya te láttad kiszaladni?
- Én, Kiskatám, biztos vagyok benne, hogy még itt van!
A férfiak sok-sok óra hiábavaló keresés után közölték, hogy ezer százalékosan biztos, nincs egér a lakásban és mindenki nyugodjon le. A szomszéd szerint, ha ne adj’ isten mégis bent lenne, akkor se aggódjak, mostanra ennyi háborgatástól biztos infarktust kapott.
Anyával teljes egyetérésben, hogy az egér még a szobában van, abban maradtunk, hogy kész, ennyi volt, lett volna esélye elmenekülni, de nem tette, jöhet az egér csapda reggel, addig pedig a szobát, mint Csernobilt, hermetikusan lezárjuk.
Se ki, se be.
A teraszon (ahol kipihentem a fizikai és lelki fáradalmakat), látva falfehér képemet, mindenki próbált nyugtatni.
- Ne aggódj Kiskata, ez nagyon pinduri egér volt, valószínű még kölyök.
Ezzel persze csak rontottak a helyzeten, mert a kölyök szó hallatán én már vizionáltam a teljes egér családot, több generációra visszavezetve és sok-sok újszülött egérkével a házunk összes sarkában.
Anya azzal próbált vigasztalni, hogy szerinte előző nap szaladt be, mikor nyitva hagytuk az ajtót. Ez a mondat is olaj volt a tűzre, hisz ekkor tudatosult, hogy én egy teljes éjszakát egy helyiségben töltöttem vele.
Apám, a hős kategorikusan kijelentette: - A szobád tiszta, nincs benne egér. Aludhatsz a hálószobádban.
Én pedig, bátor felnőtt nőként, lakrészemet messzire elkerülve, életemben először a nagy nappaliban aludtam, a kihúzható óriási kanapén a frissen mosott és húzott ágyneműben, amit előtte természetesen milliószor átnéztem. Az idegeim csak nem csillapodtak, ezért még éjjel sütöttem a szomszédoknak a segítségükért és némi számítás végett a holnapi napi bevetésért, házi croissant-t.
Hajnalban, ahogy nyitott a kertészet, már ott is volt apa, hogy beszerezze a csapdát. Hazaérve védőfelszerelésbe bújtunk és elképesztő bátorsággal elhelyeztük a csapdát. Biztonság kedvéért a házunk minden pontjába tettünk párat.
Én elhagytam a katasztrófa sújtotta területet, hogy megpróbáljak edzéssel és barátnői csitt-csettel túlleni szorongásomon. Délután 2-kor érkezett az sms - anya üzenete a csapdába ejtett egér képe mellé:
Így higgyen a nő a férfiaknak, akik teljes meggyőződéssel állították: Nincs egér a szobában. Állat likvidálva! Csak anyádban bízhatsz!
Két dolgot éreztem: Végtelen szomorúságot, hogy ez a pici élőlény elpusztult és zsigeri utálatot, hogy ez az undorító szörny az ágyamban volt.
A házunkban van két franciaágy, két kihúzható kanapé, a teraszon egy kényelmes kanapé és képes volt megtalálni az én ágyamat, hát mi ez, ha nem leckéztetés?
Hogy hol tartok most a gyógyulásban a sokkoló terápiás módszer után?
Rituálészerűen ellenőrzöm át az ágyamat, körülbelül tízszer rázom ki a takarót, megszállottan zárom az ajtót mindenki után, aki véletlenül úgy hagyja, és minden reggel és este benézek a bútorok mögé, szóval azt hiszem, jó úton járok a teljes gyógyulás felé.
Írás éve: 2019 nyara
Comments