Nem gondoltam, hogy pont erről a városról lesz a legnehezebb írnom. Az első tervem az volt, hogy ez egy naplószerű szösszenet lesz, el is kezdtem üzeneteket küldeni képzeletbeli Napló barátomnak. Aztán rájöttem, hogy én nem vagyok egy napló író típus, sose voltam az. Mindig nagy elánnal elkezdtem és úgy jártam, mint most: hónapok teltek el leírt szó nélkül. Nyáron azon gondolkoztam, hogy egy-egy felismert filmhelyszínt ragadok ki, arról fogok írni és azon keresztül mutatom be a várost, de akkor egy csomó minden kimaradna, ami nekem fontos és szeretnék róla mesélni. A harmadik ötletem az volt, hogy interjút készítek a szüleimmel, Ők milyennek látták, nekik mi tetszett benne, vagy mi nem, de ebből a verzióból én hiányoznék. A héten is jött egy újabb ötlet, amit a szomszédaink ihlettek, akik épp ide utaznak és infókat kértek tőlünk, nekem pedig eszembe jutott, hogy írok egy hagyományos útirajzot. Aztán rájöttem: Hagyományos? Útirajz? Pont arról a városról, ami azóta is minden héten eszembe jut! Hogy döntöttem végül? Sehogy, egyszerűen csak leültem a gép elé és nekikezdtem. Hagyom, hogy káoszosan, talán az összes fenti ötletet megvalósítva, a fel- és letűnő érzések ide vésődjenek, pont úgy, ahogy bevésték magukat az emlékezetembe.
Kedves Naplóm!
Vasárnap délután van és nagyon izgulok. Ma végre találkozunk. Eddig csak távolról figyeltem, milyen lehet. Igaz vajon minden, amit hallottam és gondolok róla? Milyen lesz először látni? Mi van, ha csalódok benne? Lehet jobb lenne, ha nem is találkoznánk, ha megmaradna olyan romantikusan, idillinek és rendkívülinek, mint amilyennek most elképzelem. Izgulok és félek. Találkozás egy nagy szerelemmel.
Kedves Naplóm!
Itt vagyok. Lüktet a vér az ereimben és úgy érzem nem vagyok képes az érzékszerveimmel befogadni. Nem tudom, merre nézzek. Félek, ha jobbra nézek, lemaradok valamiről a bal oldalon, és fordítva. Nem ilyenre számítottam, mégis tetszik. Nekem egyedül. Anya félelmetesnek találja, apát nyomasztja. Azonnal átlátom a sugárútjait, visz a lábam előre a fényárban úszó Times Square-ig. Itt vagyok, VÉGRE!
Philadelphia felől közelítettük meg és tényleg olyan szorító érzés volt a gyomromban, mint mikor az ember randira megy. Természetesen a 18 sáv ellenére is hatalmas dugó volt, de először életemben nem bántam, mert azt éreztem, minden perc és másodperc fontos, amit látok a városból. Néztem az embereket azt utcán, csodáltam az épületeket és órákba telt, hogy pulzusomat normális mederbe tereljem. New Yorkban voltam, abban a városban ami a bakancslistám első helyén volt évek, évtizedek óta és amihez megmagyarázhatatlan okok miatt mindig is vonzódtam.
Érkezésünk és szállodánk birtokba vétele után elindultunk a tőlünk 5 percre lévő Times Square-re. Nem tudtam magamba fogadni az első 1 órát. Minden sokkolóan sok volt. A munkából éppen kiszabadult emberek elözönlötték az utcát, az épületek folyamatosan azt az érzetet keltették, hogy ránk fognak dőlni. Míg bennem ez hihetetlen szabadságérzetet váltott ki, addig a szüleimet rettentően frusztrálta. Ők az első New York-i éjszakán úgy tértek nyugovóra, hogy nem tetszik nekik a nagy alma. Ezt az érzést persze minden egyes nap egyre jobban és erőteljesebben átírta. Ma, mikor megkérdeztem őket, mi tetszett nekik Amerikából a legjobban, mindketten New Yorkot említették meg elsőként. Csak finoman beszúrom ide, hogy ne áruljak zsákbamacskát:
Mivel az “ittmindentlehet” városról van szó, elengedem magam és közhelyeket fogok puffogtatni, hatalmas nagy teátrális érzésekkel vegyítve, csordultig lesz az írásom klisékkel és bosszantó elfogultsággal, mert New Yorkról vagy így tudok írni vagy sehogy.
Jöjjön az első nagy érzelem. Sok helyre utaztunk már együtt, de a New Yorkban töltött 4 nap a legszebb családi emlékeim közé tartozik. 11 hónap távlatából még inkább, büszke vagyok a szüleimre, mert New York minden egyes utcakövén bizonyították azt, amit a legjobban szeretek bennük:
- nyitottak és tájékozottak
- fáradhatatlanul frissek és fiatalosak
- sziporkázóan jófejek
- nagyvilágiak és hihetetlenül bátrak és vagányak
A hétfőt egy jó, de inkább mondjuk azt, hogy amerikai kávéval indítottuk a szállodával szemközti kávézóban. Naplómba ezt véstem:
Kedves Naplóm!
Itt és most szeretném megköszönni Jackie Kennedynek, hogy nem hagyta lerombolni a Grand Central központi pályaudvar épületét. Rögtön keresem a falon a csillagképeket és eszembe is jutnak a kivitezelő szavai, mikor megvádolták, miért fordítva vannak a minták a falon. Isten perspektívájából van - mondta szellemesen. Mellettem magasodik a Chrysler épület, anya kedvence. Született New York-i, Ők is ezt tartják New York szimbólumának. Az én kedvencem a Rockefeller épület, egyrészt mert izgalmas a Rockefeller dinasztiának a története, másrészt ez az épület ad otthont Jimmy Fallon Tonight Show-jának, a Jóbarátok kamerái is itt forogtak, de a kedvencem az épület előtti jégpálya. Látom magam előtt a decemberi kivilágított fényben korcsolyázó embereket. New Yorkban mindenki megy, mindenki kávézik és mindenki az úton eszik.
A Grand Central épületre jól emlékeztem egy Colin Farrell filmből és természetesen, mint minden New York-i nevezetességet, ezt is átszőtte nekem az érzés: ” Téged már láttalak ebben a filmben, hát ilyen érzés itt lenni.” Ez a hely a mi történetünkben arról lesz nevezetes, hogy itt ettünk először hamisítatlan New York-i fánkot. Igazi gejl, egy morzsájában sem tudtam felidézni az általam ismert baracklekváros fánk finomságát. Az első nap szolid ismerkedés volt Manhattannel. Trump tornyok, 5. Sugárút, Empire State Building - aminek a megmászását köd miatt elnapoltuk. Steak vacsora és egy újabb este a Times Square-en. Kedden már csak rövid naplóbejegyzést írtam, az első programunk után.
Kedves Naplóm!
Most a Central Parkban, az Imagine mozaiknál John Lennon dalait hallgatjuk. Szegény pára eléggé megjárta. 1980. december 8-án egy rajongó reggel még autogramot kért tőle, délután a Dakota ház előtt (amit nemrég megnéztünk) lelőtte. A Central Park az első csalódásom. Nekem túl steril, de ettől még jó sétálgatni benne, bár kicsit frusztrálnak a futók, de erre kitaláltam a legjobb módszert: igazi New York-i hot-dog elfogyasztása a parkban.
Fura visszaolvasni most ezt, kicsit bánom is, hogy nem folytattam a napló írást. A parkba még többször visszatértünk, mert nincs jobb, mint enni egy hot-dogot a Central Pakrban, ott, ahol a „Reszkessetek betörők!” félelmetes galambjelenete zajlik. Ennél már csak egy fantasztikusabb dolog van, enni egy hot-dogot Jim lepattant több évtizedes kocsijánál a Wall Street sarkán és leülni több tucat jól öltözött ember közé, akik épp kiszaladtak a részvények ingadozása közepette feltölteni az energiakészleteket.
Tegye fel a kezét, aki a Wall Street-et egy iszonyú hosszú utcának képzeli/ képzelte tele öltönyös pasasokkal, kosztümös bigékkel és égimeszelő épületekkel! Én jelentkezem, ezért is álltam döbbenten, mikor rájöttem, ez a fél meter (New York-i mértékegységben) ahol állok, a Wall Street.
Egészen a Wall Street-ig arról beszélgettünk, mennyire tökéletes emlékhelyet készítettek a két ikertoronynak. (Amit még a Wall Street előtt megnéztünk.) Monumentális fekete márvány mélység, körben nevekkel, rózsákkal. Pontosan emlékszem, mit csináltam 2001. szeptember 11-én, mikor berepültek a gépek, visszaemlékeztem az utcai képekre, a dokumentumfilmekre és az első gondolatom az volt: Hogy nem dőlt össze a többi ház? Karnyújtásnyira vannak egymástól! A második gondolatom az volt, amit a szüleim már az első nap megjegyeztek: Ha Manhattanben bármilyen katasztrófa bekövetkezik, akkor nincs hova menekülnöd. Nincs tered vízszintesen, csak felfelé.
A Wall Street után Harlem felé vettük az irányt. Megnéztük a közösségi házat, ahonnan elindult első koncertjeivel Whitney Houston és Aretha Franklin. Anya persze azóta is hiányolja, hogy ide nem éjszaka jöttünk, amikor igazán a sűrűjébe keveredtünk volna Harlemnek. Én bevallom, nem bánom, hogy Harlem helyett aznap a Broadway-ra volt jegyünk.
Apa, aki a New York-i út előtt 7 nappal komoly szemműtéten esett át – és nem mellesleg zsigeri szinten utálja a musicalt – végtelenül boldog volt, hogy egy sötét színház hátsó sorából (amúgy kiváló hely) megnézhette a Chicagót, utólagos beszámolóira alapozva végül is átjött neki az érzés, és nagyra értékelte az előadás alatt vásárolt mogyorót. Én persze megigézve ültem a székemen, hogy az Oscar-díjas színész az egyik kedvenc filmemből (Jerry Maguire) most nem a lóvét virítja, hanem nekem énekel, mint Billy Flynn. A négy gyilkos nő történetével zártuk a napot, hogy másnap rekordot döntsünk a megtett kilométerekkel.
30 kilométert gyalogoltunk, mindent láttunk, amit kellett! A legjobb New York-i napunk volt. Brooklyn Híd, séta az East River mellett, ebédre egy kis saláta, New York-i metro, felfedeztük a Magyar cukrászdát, ahol az alábbi sütiket le is teszteltük: Rigó Jancsi, krémes, dobostorta - több évszázados süti receptek istenien, régi korokat idézve elkészítve.
A könyvtár, benne az eredeti Micimackóval és a többi Pagony lakóval, ami mindhármónkra óriási hatást tett.
Ki hitte volna? Empire State Building és az esti fények. Szabadjon megjegyeznem, érdemes előtte nagy dolgot végezni, mert ha a sorban jön rád az inger, akkor az bizony izzasztó menet lesz.
Majd az egész napot megfejelni egy tökéletes amerikai hamburgerrel a bárban, ahol természetesen kivetítőn amerikai foci megy.
Az utolsó napon megnéztük a kihagyhatatlant, a kötelezőt, a Szabadság-szobrot. Egy szerepjátéknak köszönhetően ízelítőt kaptunk, milyen ha faggatnak minket, visszaküldenek a hajóra, vagy üres zsebbel beengednek az országba.
Itt tudtam meg Pulitzer teljes történetét és a sárga újságírás kialakulásának részleteit. Napjaink legjelentősebb újságírói díjának névadója felismerte, hogy a bevándorlók angol tudása limitált, így egyszerű nyelven, nagyon egyszerű híreket és cikkeket közölt, kiváló üzleti érzékkel a legnagyobb újsággá tette a New York World-öt és egy remek adományozási akcióval segítette a Szabadság-szobor sorsát is.
A legemlékezetesebb számomra mégsem a szobor volt, ami amúgy gigantikus, hanem az a kutatómunka, amire rászántuk magunkat, hogy anyukám kivándorolt nagybácsikájáról megtaláljuk a bevándorlási hivatalban feljegyzett részleteket. Melyik hajóval, mikor és hova érkezett. Elképesztően izgalmas volt és utána kicsit szívszorító is elolvasni minden apró részletet elhunyt rokonunkról.
Már csak egy dolog volt, ami New Yorkban ránk várt, megnézni a Kennedy repteret és búcsút inteni a keleti partnak, hogy Amerikát átszelve megcsodáljuk a nyugatit is.
4 nap New Yorkban sok mindenre elég, de még sok minden van a listánkon, amit nem tettünk még meg:
- nem voltunk Bronxban,
- sem éjjel Harlemben,
- nem fedeztük fel eléggé Brooklynt,
- nem voltunk Staten Island-en,
- nem szurkoltunk semmilyen sporteseményen,
- nem voltunk élő late night show-ban,
- a Vasalóházba egyszer szeretnék bemenni és megnézni milyen a szoba a legkeskenyebb részen,
- nem rendeltem piát a pultnál állva és flörtölve a mellettem ülő pasival,
- és San Francisco-ban arra is rájöttem, hogy elfelejtettem New York-i sajttortát enni;
ezért nem fenyegetésnek szánom, de jó ha tudod, New York, még találkozunk.
Amiket nem tudtam hogyan beleszőni a gondolatmenetembe, de muszáj felsorolnom:
- A Central Parkban nem lehet dohányozni, elég kemény dollárokat fizetsz, ha mégis megteszed.
- Minden szivar dominikaiként van eladva, még a Cohiba is.
- Az útjavítás 1 óra alatt befejeződik, spéci eljárással, amit végig is néztünk.
- New York koszos este és hajnalban, mindenhol szemét.
- A metro büdös és mocskos.
- New Yorkban nem tudsz eltévedni.
- Minden ablakba belátsz este.
- Október elején jártunk ott és már mindenhol karácsonyi díszek voltak.
- Ha Trump otthon van, lezárják az utca bizonyos részeit – otthon volt, de nem volt érkezésünk beugrani hozzá.
- Minden utcasarkon van egy pereces.
Nagy dilemma volt nekem ez a szösszenet. Akartam, hogy legyen egy írott emlékem New Yorkról, de nehéz írni róla. Minden helyhez, ahol jártunk, megannyi érzés párosul, mást jelent nekem John Lennon zenéjét hallgatni a Central Parkban és egészen mást a szüleimnek, akiknek Ő a fiatalságuk ikonikus alakja.
Valószínű máshogy éljük meg anyával a Chrysler épületet, mert egyből a Szex és New York intrója ugrik be és egészen máshogy látja és gondol rá apa, aki nem látott egyetlen egy részt sem.
Ma, mikor az írásom kapcsán New Yorkról beszélgettünk mindenki elmondta, mi volt számára a legnagyobb élmény és miért. Egyetlenegy dolog volt, amiben mindhárman egyetértettünk, hogy volt, amelyikünk egyből, más pár nap elteltével, de otthon érezte magát New York négyzetrácsain. Én pedig szentül hiszem, hogy New York titka pont abban rejlik, hogy mindenki érzelmeire hatással tud lenni.
Comments