A hangulat a Budapest-Doha járaton, jelentem, remek. Az Airbus 35. sora nagyon összemelegedett az elmúlt öt órában, heten vagyunk, mint a gonoszok. 2 pár és a mi mesterhármasunk. 3 család 3 irányba. Mi Vietnám felé tartunk. Mellettem Gyuláék Thaiföldre, 35. házassági évfordulót ünnepelni. Apa folyosószomszédja, Zoli pedig Malajziában tölt 15 napot. Éjszakai járat, éjjel fél 12-re érkezünk meg Dohába, ahonnan hajnali háromkor indul tovább az utunk Hanoi-ba.
Teljes ellazulásban vagyok, túl a meglepően finom repülős vacsorán és kortyolgatom a 7. alkohollal teli poharamat.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindenki élménybeszámolót tart a korábbi útjaikról.
Ez az út nem előre eltervezett, nem volt része korábbi tervünknek, de egyszer január közepén anya felhívott, pont mikor próbáltam úrrá lenni a januári depressziómon, ami tombolt bent a munkahelyemen mindenkinél.
„Kiskata, van kedved velünk és Ágiékkal jönni február végén Vietnámba, érintve Kambodzsát?”
„Még szép, hogy van” - feleltem azonnal, és abban a pillanatban írtam is a főnökömnek, hogy akkor én most lelépek 15 napra, ha nem haragszik. Az én drága főnököm sose haragszik, rokonlelkek vagyunk az utazási szeretetünkben. Szóval január közepén lefoglaltuk, februárban pedig megjelentek az első hírek a koronavírusról.
A mi családunk nem egy pánikolós fajta. Régi jól bevett mondásunk:
Nem az a sorsunk hogy, … és folytatjuk az épp aktuális pánikelhárítással. Azért bevallom őszintén, anyukám az utolsó pillanatig azt gondolta, vagy remélte, hogy le fogják mondani az utat. Őszintén szólva, nem tudom, ebben anya koronavírus iránti aggodalma volt-e benne, vagy az, hogy hetek óta komoly térdfájdalmakkal küszködik.
Kétféleképpen tud menni:
Húzza a lábát.
Úgy megy, mint egy huszár, vagy Erzsébet királynő gárdája őrségváltásnál, nem hajlítja be a térdét.
Folyamatosan kérdezgetjük apával, hogy minden rendben, fáj még a lába?
- Á gyerekek, már semmi bajom.
- Akkor miért nem jársz normálisan?
- Mert már úgy megszoktam így.
És mikor ezt “lódítja”, meg van győződve róla, hogy mi ezt el is hisszük. Talán így lenne, ha nem látnánk vagy éreznénk az elmúlt napokban mindig, hogy lóbalzsammal kenegeti a térdét (lovaknak készített ízületi balzsam - barátnőtől kapta).
Szóval térd, korona, ohh és apa szemműtétje, aki már-már törvényszerűen mindig az utazás előtt 3 nappal kerül a szemész kése alá.
A családot ettől függetlenül végül csak elérte az utazás előtti izgatottság. Beszereztünk ugyan többféle maszkot: festőknek valót, műtőst, utcait, de azért abban mindhárman egyetértettünk, hogy a legjobb védekezés a megelőzés, és a jó magyar rövid, legyen unikum, vagy pálinka, jöhet bátran.
Én konkrétan, ahogy az autót leadtam a parkolóba, kezembe is vettem az üveget, és azóta vagy saját hozott barackpálinkával, vagy repülőn kapható Vodka Candburry-val, de óránként öblögetek egy vizes pohárral, biztos, ami biztos, kemény ez a korona, nem jó félvállról venni.
Anya is ezt teszi.
Bevallom, csak így négyszemközt: Imádom, mikor egy kicsit spicces, olyan jóízűeket kacag, leginkább saját magán, hogy az Airbus 2. zónája garantáltan jókedvre fakad tőle. Onnan lehet biztosan tudni, hogy anya gátlásain segített a pia, hogy már háromszor látogatott el a mosdóba, ő, aki, van, hogy egy 14 órás utazás alatt egyszer sem megy el. Szóval Anya és ezáltal mindenki jól mulat, már az az állapot is elérkezett, amikor anya kínálja a gyomortisztítást:
„Ágikám, kértem egy kis teát konyakkal - kóstold meg, valami isteni!”
„Oh, Katikám, én maradok a whiskey-nél, nem jó ezt keverni.”
De beszélhet az ember az én örömittas anyukámnak útban Szaud-Arábia felé, ha az egészségünk védelme a cél, jöhet egy újabb vörösbor, a gin-tonic mellé kísérőnek.
Most elhiszem, ha azt mondja:
„Kiskatám, nem is érzem, hogy van lábam”…
Eljött az esti alvás, a turbulencia és a következő vodkám ideje.
Első ázsiai – „Jóóó Reggelt Vietnám!” szösszenetem be is végzem.
Imádok utazni, imádok repülni, imádom, hogy a piától nem találom a betűket. Imádom, hogy a legújabb filmek mennek a Qatar járatain. Imádom, hogy a piától szentimentális leszek, és ha tehetném, az egész világot a keblemre ölelném. Vietnám, veled kezdem.
Írás éve: 2020. február
Comments