Helyszín Miami, utunk 9. szállodájának 327-es szobája. Pizsama, Coca-Cola, amerikai talk-show és Miss Apple (új laptop) a társaságom. Frissen zuhanyozva és telis-tele gondolatokkal a fejemben, ülök az asztalnál és visznek az ujjaim egy újabb amerikai mese felé.
Többször nekikezdtem már ennek az írásnak, egyszer a repülőn, aztán az autópályán két állomás között, fejemben ezer meg egy gondolat kavarog erről a déli, felemás amerikai útról. Utolsó előtti nap, hosszas koktélozás és beszélgetés után azt érzem, végre megérett bennem. Nekikezdhetek anélkül, hogy túl nagy kilengéseket mutatnék érzelmileg. Mert bizony ezen az úton volt fent és lent.
Pár hónappal ezelőtt egy szombat reggel szembe jött velünk ez az út, nem sokat teketóriáztunk, ott frissen melegében le is foglaltuk, anya és én sokkal nagyobb lelkesedéssel, mint apa. Nekünk szent meggyőződésünk és hitünk, hogy nem látta az igazi USA-t az, aki nem barangolta még be a déli vidékét. Sok helyről fakad a mi dél iránti vonzódásunk, de azt hiszem, leginkább azt szerettük volna meglátni és megélni, hogy olyan hangulata van-e ennek a vidéknek, ahogy azt mi elképzeltük. Apát végül a Kennedy Űrközponttal sikerült megnyernünk és rábólintott a kontinens újabb területének felfedezésére.
Így aztán november 4-én újra amerikai földrészre lépett hármas fogatunk.
Rálépett a földrészre, ez igaz, de ahogy cipőnk talajt ért, már meg is kaptuk a piros x-et a papírunkra és állhattunk is be a sorba, aminek a vége hosszas vallatás lett. Tulajdonképpen nem értem, mi a bajuk anyukámmal, bájos mosolyú, szép szőke nő, aki most az alapos felkészítésnek köszönhetően nem próbált meg becsempészni sem magyar „szedd-magad” almát, sem fegyvernek látszó déligyümölcsöt. Mivel ő nagy piros x-t kapott, mi pedig összetartó család vagyunk, ment az egész pereputty. Lassan rutinosnak mondhatom magam az amerikai vallatásokon, de most kifogott rajtunk anya nem létező ujjlenyomata. Nyolcszor próbálták meg scannelni azt, ami nincs. Azon agyaltam, mikor ártok magunknak jobban, ha hagyom, hogy még párszor kísérletezzenek, vagy valljam be, és ezáltal mintegy bizonyítsam is maffiózó mivoltunkat, hogy anyának egy baleset miatt nincs a jobb kezén ujjlenyomatra alkalmas barázda. Már épp szóra nyitottam volna a számat, amikor a néger sármőr szexis mosoly kíséretében az orra alatt elpuffogta: „Tetves szar gép!”; mi pedig mély együttérzéssel konstatáltuk, hogy bizony, ami elromolhat, az elromlik még Amerikában is.
Florida volt az első állam, ahol beterveztünk pár programot. Léghajóztunk az Everglades Nemzeti Parkban. Kínosan figyeltünk arra, hogy ne legyen kezünk elérhető távolságban egy aligátornak sem, és kicsit csalódottan, de tudomásul vettük, nincsenek már indiánok lakta részek, amiket megnézhetnénk, helyette viszont volt turistákat szédítő hüllőbemutató. A nemzeti parkot vízieszközön járva, egyfolytában olyan érzésem volt, mint mikor a barátaimmal a Tisza-tavon csónakázunk vagy kenuzunk. A vízen száguldó hajónk után a buszé lett a főszerep. 5500 kilométeres út várt ránk, hogy déli körutunk minden állomását érintsük. Kezdjük is a névsor olvasást.
Fort Myers?
Jelen! Úgy szeretném azt írni, hogy a tip-top kisváros belopta magát a szívembe hangulatos kis utcáival, de a helyzet az, hogy az egyetlen, amire emlékszem, hogy útmenti motelünk /ami hotelnek lett eladva/ földszinti szobája előtt néger fiatalok veszekedtek, a szobaajtót még a 2,5 éves unokaöcsém is képes lett volna berúgni, és ha mindez nem lett volna elég, biztos lehettem benne, hogy ágyneműmben nem én vagyok az első vendég - erről árulkodott a sonkás kréker szag, a gyűrött huzat és egy-két beazonosíthatatlan folt. Nem részletezem a többit, de akkor este azt éreztem, inkább aludnék a buszon. Éberen talált a reggel, így azzal kellett kezdenem, hogy táskátlanítok. Mire Tallahassee-ba értünk, sikerült emberi külsőt faragnom magamnak. Városnéző körutunk 2. percében rám tört a pisilhetnék. Tartottam én hősiesen, de a Capitoliumnál azt éreztem, nincs tovább. Közel, s távol sehol sem volt egyetlenegy mosdó lehetőség sem, így repedező húgyhólyaggal Kata utat tört magának a bürokraták világába. Az ajtónál nagydarab, ősz hajú amerikai pasas fogadott, aki kicsit nyávogva-húzva, de mély öblös hangján azonnal megállított. Itt szó szerint előadtam a nagy halált, és csak egy hajszál választott el attól, hogy ne vessem be az ’állapotos nő vagyok’ dumát. Valószínű nem volt rá szükség, rám nézett és magától is annak hitt, mint a buszon jó páran, de erről csak a pszichológusomnak szeretnék beszélni.
Lényeg a lényeg, megesett rajtam a szíve és közölte, nagyon gyorsan intézzem el a dolgom, legyek szellem, senki ne lásson és ne hallja, hogy ott vagyok. Mosdó a második emeleten, jobbra a tanácsterem mellett.
A nagy megkönnyebbülés után elindultam vissza láthatatlanul, ahogy arra esküt tettem az amerikai zászló 50 csillaga alatt, DE! Nyitva volt a tanácsterem ajtaja. Esküszöm, csak be akartam kukkantani az ajtófélfa mellől, de egy teremtett lélek sem volt bent, engem pedig roppantul érdekelt, hogy milyen lehet a 120 szék egyikén ülni, így gyorsan beosontam és fotózkodtam, mert hát én egy szelfis lány vagyok.
Kifelé jövet széles mosolyt eresztettem a megmentőmre, aki megkérdezte, honnan jöttem, kikkel vagyok. Szimpatikus lehettem, mert később kijött az egész csoporthoz és jelezte, hogy a Capitolium egyik felén most múzeum van, oda nyugodtan bemehetünk. Az én vízháztartásomnak köszönhetően végül remek program kerekedett és meglestük Tallahassee kormányzóinak történetét.
A város - annak ellenére, hogy hétköznap volt - nem bővelkedett sétáló emberekben, pedig itt még járda is akadt, ami eddig nem volt jellemző a korábbi kisvárosokban, ahol átutaztunk. Ez megdöbbentő különbség például New Yorkhoz képest, nincs sehol sétáló ember és a városok kihaltak.
Nem úgy, mint Pensacola beach legtutibb halas étterme, ahova véletlenül betértünk a tengerparti sétánk után. Ráklakomát csaptunk, 30 rák 5 féle módon elkészítve, ami után igazán nehezen ment a séta, de még annál is nehezebben az alvás, no nem a rákok miatt. Ez a szállásunk volt a mélypont. Vér a takarón, és itt most meg is állok, mert leírni sem szeretem. Ez több volt kosznál. Pont. Másnap reggel a busz megnyugtató tisztasága messzire vitt a rémálomtól egészen a várva várt városba.
Florida, Alabama, Mississippi, légy üdvözölve Louisiana. A három fő ok egyike, amiért a déli államokat választottuk, mi más is lehetne, mint New Orleans. Kötődésem gyökere több évtizedes, hiszen 16 éves voltam, mikor egyik legdrágább barátnőm, Eszter kölcsönadta a kedvenc regényét. Azóta eltelt 20 év és habár ifjúsági regény, háromszor újraolvastam. Nem csak Mary kalandos története és a szerelmi szál, de a város, a kor is magával ragadott. 1800-as évek New Orleans-ja. Az első olvasás óta tudom, hogy egyszer végigjárom a könyvben említett helyeket, megkóstolom Mary kedvenc ételeit. A regény volt az első találkozásom New Orleans-szal, amit még számtalan meghatározó élmény követett. Középiskolás lehettem, mikor anyával először elmentünk a debreceni jazz napokra. Akkor még más formában működött, mint napjainkban, sokkal kötetlenebb és barátibb volt. Jól emlékszem, ahogy a koncert után követtük a zenészeket a közeli kocsmába és ott hajnalig hallgattuk a spontán jazz szólamokat. Ezeken a jazz napokon a cívisvárosba látogatott egy New Orleans-i együttes is. Még ma is emlékszem az arcukra és a zenéjükre. Mire leérettségiztem, rengeteg jazz CD-t gyűjtöttem és unásig hallgattam Ella Fitzgeraldot.
Most, mikor megérkeztünk a városba, úrrá lett rajtam az, ami mindig hatalmába kerít, ha olyan helyen járok, ahová már nagyon régóta vágyom. Egyszerűen letaglóz a tudat, hogy ott vagyok. Azt érzem, nincs elég időm és érzékszervem, hogy mindent magamba szívjak. Előre pánikolok azon, hogy lemaradok valamiről, kihagyok egy részletet, vagy hogy esetleg csalódom. New York, Isztambul és most New Orleans, bakancslista top 3 - pipa.
Először gőzösre szálltunk és a Mississippi felől közelítettük meg, pont ahogy a regényben Mary tette. A hajó nem igazi gőzös volt, korhű mását készítették el modernebb változatban, így a korlátnál állva néztem a sárga borús Mississippit, láttam magam előtt a gyapotkereskedőket, a francia negyed forgatagát, és a kikötők zavaros káoszát.
Ahogy kikötött a hajónk, szinte beleütköztünk a város legrégebbi fánkozójába, de olyan kígyózó sor volt, hogy végül nem álltunk be, se akkor, se később, így maradt bennem egy kis hiányérzet, mert kihagytuk a híres New Orleans-i fánkot. Bejártuk viszont utcáról utcára az egész francia negyedet, melynek építészete inkább spanyol, de ezt talán jobb, ha nem firtatjuk. Mivel rettentő hideg volt és esni is elkezdett, betértünk a negyed egy eldugott bárjába melegedni. Tűz a kandallóban, tüzes tequila a poharunkban és jöttek az újabb és újabb körök. Utoljára pár éve a céges karácsonyi bulin próbált meg a tequila leteríteni, de kilenc pohár után is emlékszem a másnapra. Azóta nem engedek a kísértésnek, de ha az ember szülei ilyen rámenősek és ragaszkodnak hozzá, hogy igyál, muszáj felvenned a versenyt. Jelentem, tequila-ellenálló képességem anyukámtól örököltem, aki már csak azért is legurított még egy fél pohárral, hogy hármónk versenyében ő nyerjen, pedig a négy cent itt tényleg vizespohár. Ezek előtt sem volt vele gond, de utána igazán jókedvű lett kis csapatunk, és mikor már szinte könnyes szemmel jeleztem a pincérnek, hogy nagyon éhesek vagyunk, hozzák a kaját, de rögtön, megszánt minket és kaptunk forró kenyeret mindenféle kenhetővel, majd, mikor már majdnem jóllaktunk mindezzel, megérkezett a hamisítatlan New Orleans-i gumbo. Teljes beteljesülés. Minden, ami ezután jött, a szombati séta, a reggeli kávé, mellé az élő jazz zene, és persze délelőtt 11-kor a Bíbor Voodoo (must, vodka, whiskey) Amerika legrégebbi kocsmájában, már csak hab volt a tortán, pont az i-n, cseresznye a koktélban.
New Orleans pont olyan, amilyet az ember vár és remél. Fura fazonok, akik gömbökkel és kártyákkal jósolják a jövőt. Minden bárból kihallatszik a zene. Van, aki fényes nappal táncra perdül az utcai jazz ritmusára. Elképesztően hangulatos házak, és ott a történelem minden egyes utcakövében. New Orleans szerelem első olvasásra, szerelem első hallásra, szerelem első látásra, szerelem első ízlelésre.
Utazásunk második hőn áhította városába este felé érkeztünk, de Savannah így is lenyűgözően szép volt. Azt hiszem, említettem már máskor is, hogy viszonylag nagy képzelőerővel áldott meg a sors, könnyen ugrándozom gondolatban korok között, és Savannah pont az a város, ahol nem is kell nagy erőfeszítés ahhoz, hogy egy másik korban, másik világban találd magad. Látod magad körül a színes bőrű embereket, a gyapotültetvényeket, a földesurak házait és egy levegővétellel a város közepén már be is szippantottad a 18. századot. Ahogy ez már szokásunkká vált, ettől a várostól is koktélok kavalkádjával köszöntünk el.
Nagy nap várt ránk, Savannah-t követően. Apa különösen izgatott volt és már tűkön ült, hogy végre a számára legjobban várt program ideje elérkezzen.
Orlando, mutatós város vagy, számtalan tematikus program lehetőséggel, de amiért igazán bevésted magad az emlékezetünkbe, hogy rajtad keresztül jutottunk el az űrbe.
NASA, csupa nagybetűkkel, nem csak azért, mert mozaik szó. Apa megszállottan rajong a csillagászatért. Mély tudását játszi könnyedséggel adja át a környezetének. Nincs kérdés, amire ne tudná a választ. Nincs olyan kutatás, friss hír, amit ne olvasna el még melegében. Így az űrkutatás, a csillagászat nálunk olyan gyakori téma, mint a „mi lesz a vacsora”. Rám a legnagyobb hatással az az út volt a Kennedy űrközpontban, amikor kiskocsival körbejártuk a rakéták kilövésének helyszíneit. Élőben megcsodálni az Apollo 1 felszállási helyét, pazar érzés. A kocsikázás után megnézhettük az Apollo 1 teljes történetét és végül az irányító toronyban átélhettük a kilövés előtti utolsó pár percet. Olyan hitelesen csinálták meg az egész bemutatót, hogy a legjobb mozik is elbújhatnak mögötte. Hanghatások, rengéseffektek és a feszültség minden egyes másodpercben. Nem vagyok egy irigykedő típus, de látva a mellettem tátott szájjal álló iskolás gyerekeket arra gondoltam, mennyire jó lehet egy ilyen körúttal elmélyíteni azt a tudást, amit az iskolában megszerzünk. Le is tettem magamnak a nagy esküt, hogy elhozom ide az unokaöcsémet, Andrist, az unokahúgomat Szintit, Danit és Barnit, akiket tudom, hogy megfertőzött már Papa, alias Béla űrszeretete.
Végül, de nem utolsó sorban, utazásunk utolsó napjai az óceánpartokról szóltak.
Miami felé haladva megcsodáltuk az autóversenyeknek is otthont adó Daytona Beach-t, a legvégén pedig, igazi jó vendégekként, ha már ott voltunk, akkor meglátogattuk Jackie Chant, Shakirát, Al Caponét, a Viagra feltalálóját, ohh és persze jet-skiztünk egyet a Beckham gyerekekkel a milliomosok hajóútján.
Természetesen nem lennénk mi, ha nem keveredtünk volna balhéba az utolsó nap. Békésen fogyasztottuk városbúcsúztató koktélunkat, amikor egyszer csak fekete, sötétített üveges autók, FBI felirattal ellátott villogós kocsik, fegyveres kommandósok, mentők és tűzoltóautók lepték el az utcát. Kordonnal lezárták a területet, se ki, se be, rohamrendőrök álltak sorfalat. Nem tehettünk mást, rendeltünk még egy kör koktélt és megnéztük a Miami helyszínelőket élőben.
Utószó:
3 hónap telt el, mióta hazajöttünk és azóta gondolkozom, hogyan is zárjam ezt a bejegyzésem. Voltak életre szóló élményeink, olyan helyeken jártunk, ahol talán még maguk az amerikaiak sem. 14 nap alatt több ezer kilométert utaztunk, 5 államot jártunk be, együtt ünnepeltünk a helyi lakosokkal veterán napot Saint Augustinban, megnéztük, hol pihen Trump, vásároltunk úgy nagyáruházban, hogy csak mi voltunk fehérek, és azt hiszem, elmondhatjuk, hogy tényleg megtapasztaltuk az IGAZI Amerikát.
Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy szállásaink olyan útszéli motelek voltak, ahol a gyilkosok elmenekülnek egy-egy autósüldözés után, vagy ahova légyottra megy a hűtlen férj/feleség.
Az útnak ez a szállás-pikantériája egy nem várt sokk volt, ami nagyon rányomta a bélyegét a hangulatunkra és a teljes utazásra. Így aztán életemben először olyat tettem, ami engem is meglepett. Hazaérve kártérítést „követeltem”, úgy, hogy ügyvéd barátaink finoman jelezték, teljesen felesleges minden fáradozásom. De ők persze nem tudták azt, amit én igen! Írott szóval bármire képes vagyok.
Levelemre azonnal reagált az iroda, természetesen nem ismerték el „bűnüket”, de valószínűleg érezték, hogy igazam van, mert azonnal felajánlottak egy elég szép summát ahhoz, hogy felülkerekedjek a sérelmeimen. Panaszlevelem történetét hallva, ezeréves jóbarátom, Ádám epésen meg is jegyezte:
Akkor ez a levél volt eddig a legjobban fizetett írásod?
Szó mi szó, ha ilyen tarifával számolhatnék minden írásomra, akkor valószínű, újra elmennék Amerika déli részére, 5*-os szállodákban szállnék meg, minden nap Voodoo Daiquirit innék, és lenne egy gyapotültetvényem, sőt, a névsorolvasásból nem hiányozna Kanada és Alaszka sem.
Comments