Első benyomások

Utoljára 18 éves koromban mentem el egyedül nyaralni. Akkor úgy gondoltam, nem is lehetne szebben és maradandóbban megünnepelni hivatalos felnőtté válásomat, mint egy önálló külföldi úttal. Liberális szüleim nem gördítettek akadályt nagyszabású terveim elé, így 18 évesen egymagam bejártam a török Riviéra majd’ minden városát. Törökországi élményeim a mai napig vissza-visszatérnek. Gondolataimban megmártózom a meleg tenger habjaiban és élvezem a török ifjak felém áradó bókjait a nap 24 órájában. Az elmúlt 10 évben kétszer is visszacsábított a Boszporusz partja.

Hogy Málta is ilyen mély nyomokat hagy-e bennem, még nem tudom, de 10 év elteltével a sors úgy hozta, hogy ismét egyedül fedezem fel egy ország szépségeit és kultúráját.

Történt ugyanis, hogy a januári depresszióm mélypontján elhatároztam, hogy terápiás öngyógyításnak egy nemes célt választok: felfejlesztem angoltudásom. Tudom, ez önmagában nem elég egy kövér depi elmulasztásához, de sokat lendít a jókedven, ha az ember Málta szigetére teszi át székhelyét a nyelvtanulás göröngyös útja során.

Miután meggyőztem vezetőmet, hogy bár munkám borzasztó fontos, azért nyugodt szívvel engedjen el több, mint egy hónap szabira, összegyűjtve a pénzt, István királyunk ünnepén útnak indultam, hogy pár órával később már Saint Julien városában koktélozhassam.

Úgy tartja a szólás, hogy az első benyomás döntő, ezt a mondást máltai érkezésem totálisan felülírta.

Az emberek nem voltak kedvesek, ahogy arra az útikönyvek hivatkoznak. A kosz és a bűz azt a pánikot indította el bennem, hogy rossz országba érkeztem és valahová az arab világ közepébe csöppentem. Az éttermeknek nem nevezhető talponállók és vendégei eszembe jutatták az elfuserált angol fiatalok tivornyázásait. Mikor már arra gondoltam, hogy életem legrosszabb hetei várnak rám, aminél talán még a januári depresszió is jobb, akkor egyszer csak ott volt.

Ott várt rám az út végén. Fenségesen csillogtak rajta a nap sugarai, vidámság, és nyugalom áradt belőle. Életem leghűségesebb szerelme, a csoda, amiben még soha nem csalódtam: a TENGER.

Az illata finom volt, mint mindig és ahogy azt már megszoktam, a látványa elfeledtetett velem mindent, egyetlen érzés maradt csak: a szabadság.

A következő öröm akkor ért, amikor megtudtam, hogy sokcsillagos szállodám a tengerpart szomszédja. Gyors zuhanyt követően szép ruhába öltözve elindultam a tengerrel közös esti sétámra. Nem túlzok és nem lódítok, mikor azt írom, hogy tényleg olyan, mintha egy rég látott szerelem barangolna velem a sziklás partokon.

Sok választ találtam arra, miért rajongok érte ennyire:

· régi családi nyaralások,

· emlékezetes hajókirándulások,

· a sok öröm, vidámság, ami benne vagy rajta történik,

· a végtelensége,

· a sokszínűsége,

· a mélabú, ami körül veszi,

· a szélsőségei.

A lényeg, hogy egy nagy és nem múló érzés ez, ami mindig elcsábít. Ahogy csatangoltam a parton, egyszer csak kíváncsi lettem, mit rejthetnek a város fényei, így lépteim követték a hangokat. Rájöttem, ez a város tényleg olyan, amilyennek először láttam, csak jó értelemben.

Zegzugos utcái az olasz kis falvak hangulatát idézik, amit angolos nyüzsgéssel fűszerez és mindezt az arab világ színeibe öltözteti.

Egy jobb kanyar, egy kis emelkedő, egy bal kanyar és bele is botlottam egy hamisítatlan kis máltai vendéglőbe. A tulaj kedvesen kérdezősködik, ki vagyok, honnan jöttem, mit szeretnék. Miután közös erővel átrágtuk magunkat az étlapon és a rendelésem a konyhán, előveszem szösszenetíró kis füzetem, hogy első benyomásaimat papírra véssem. Az idő oly gyorsan repül a tollforgatónak, hogy a gyertya fényével megvilágított kockás terítőn már gőzölög a bruschetta, a borom is kóstolásra vár, úgyhogy a szösszenetem is a végéhez ért.

Jó hír: a könyvek unalmas tájleíró fejezetét ezzel a szösszenettel teljesítettnek nyilvánítom.

Írás éve: 2011 - Hmhm, lassan ennek is 10 éve!