Késés a levegőben

Érzem, hogy hamarosan be fog következni. Jelek tömkelege mutatja, hogy rossz úton járok, hogy túlságosan lazán kezelem ma már ezt a kérdést, és itt az ideje összekapni magam. Szerencsés vagyok, mert a sors mindig küldi a figyelmeztető csengőket, csak én nem akarom meghallani őket, pedig egyik harsogóbb a másiknál. Azért bizakodó vagyok, és hiszem, hogy van még remény és nem egy tengerentúli járatnál fog ez bekövetkezni.

Minden ott kezdődött, mikor az unokahúgomat és unokaöcsimet beavattuk 3 évvel ezelőtt a repülős utazások izgalmába, egy közös nagy családos nyaralással. Minden adott volt, hogy remek első repülős élményt szerezzünk nekik. Csodaszép tiszta idő, egymás melletti helyek, lebilincselő duty free shop a reptéren – talán pont ez az utolsó volt a bökkenő. Olyan jól éreztük magunkat a reptéren (egy kis kávé, egy kis üdítő, két pisi, körbenézés a duty-ban, egy kis vásárlás), hogy elfelejtettünk elindulni a beszálláshoz. A fő terület kavalkádjában egyszer csak meghallotta a bátyám a bemondó szövegét, megkérjük Kovács Bélát, Kovács Katát…. és az összes családtag neve, hogy sürgősen fáradjon a 14-es kapuhoz. LAST CALL. Így aztán kicsi, nagy, öreg és fiatal sprintbe kezdett és a Kovács család utolsóként felszállt a repülőre és remek családi nyaralásban volt része. Én pedig azóta is ahányszor végigmegyek azon az úton, eszembe jut, hogy szaladtunk az „életünkért” és küldtük előre a bátyámat, hogy tartsa fel a gépet.

Jel 1. – pipa

Nem kellett sokáig a következő jelre várnom, mert a tavasz végi máltai utam indulása sem volt zökkenőmentes. Aki a magyar autópályákon utazik, pontosan tudja, milyen orosz rulett mostanában az M3-as, lezárás, félpálya, másik félpálya és állás. 15:45-kor ment a gépem Budapestről, időben, 9:30-kor már a 35-ösön voltam. Énekelve 130-es tempóban telt az út 1,5 órán át, ahol is egy baleset és félpálya nem csak, hogy lelassította, de meg is állította a forgalmat – számomra végtelen időkre. Nem csak azért tűnt végtelen hosszú időnek, mert repülőhöz siettem, hanem azért is, mert a gyomrom hányós-fosós vírust pakolt be az útra és az autópályán jelezte először, hogy haho, én is veled utazom.

Szóval, ahogy úrinőhöz illik, megállítottam fekete „limuzinomat”, hátra sétáltam a mögöttem lévő kocsihoz és ekképp szóltam:

„Uram, szeretném jelezni, ha elindul a kocsisor, ez az autó Ön előtt akkor is állni fog, mert én most átsétálok még egy sávon és a bokormentes zöldövezetben kieresztem mindenhonnan a feszkót.”

Szegény idősebb, jól szituált úr csak annyit mondott: „Rendben hölgyem, jó megkönnyebbülést.”

Én pedig fehér cipőben, fehér pólóban és farmerban, az egy darab csenevész gazszál mögött, letoltam a nadrágom és teret adtam annak, ami jött. Ekkor már nem érdekelt, hogy minimum 6 kamionsofőr és megannyi személyautó figyeli „feszesre” gyúrt hátsóm. Egyszerűen csak szabad folyást engedtem az eseményeknek. Majd dolgom végeztével visszasétáltam és szörnyen csalódott voltam, hogy teljesítményemet és vetkőzős show-mat nem követi dudaszó meg vastaps, pedig már készültem a meghajlásra. A YouTube-ot azért félve nyitom meg azóta is, ki tudja, mikor jön velem szembe a hátsóm. Autómhoz visszaérkezve fertőtlenítettem, parfüm és mehet is az őrült száguldás helyett a további várakozás.

A Csendes Parkoló munkatársai 15 percenként hívtak, mikor érek oda, és ne izguljak, meg tudom csinálni, el fogom érni a repülőt. Ahova 15:22-kor csekkoltam be egy elképesztő maratoni futás után, minden sorban állási szabályt megsértve, ismét utolsónak. Tartok tőle, hogy lassan már közismert lesz a nevem a reptéri bemondók között.

Ezt a repülőutat amúgy a WC-n töltöttem, annyira megsajnáltak a stewardessek, hogy még ingyen Coca-Colát is kaptam, én pedig végigvettem az összes várost, aminek reptere van Máltáig, hogy hol lehet vészleszállást csinálni. Végül leszálltam a kis cuki máltai repteremen, hogy 4 napomból 3-at ágyban töltsek Máltán.

Mi ez, ha nem a harsogó 2. jel?

Nem kellett várni a következő piros felkiáltójelre, ami az újabb családi nyaralás utolsó akkordja. A fantasztikus török Riviéra lezáró momentumaként, a reptéri transzferünk dugóba keveredett és az út 1 órával hosszabb lett. A kocsiban még nem adtam nagyon erősen hangot annak, hogy lehet, lekéssük a gépet, de látva a török reptér nagyságát, reményem nem sok volt, ráadásul mintha csak én éreztem volna ezt a nyomást. Ilyenkor minden pisiszünet, vízvásárlás, mozgólépcső, csomagellenőrzés sokkal, de sokkal lassabbnak tűnik.

Végül megérkeztünk és még sorban is kellett állni, így nem a repülő személyzet rosszalló pillantásait kaptam meg a késésért, hanem a családét, hogy mi a francnak kellett ennyire sietni 😊.

Meg is érkeztünk a mai naphoz, talán az utolsó -LAST CALL- figyelmeztetésemhez, hogy még pár ilyen slendrián reptéri érkezés és a büntetés az lesz, hogy lekésem a gépem.

Persze, a maira is van mentségem. A már-már szokásos negyedéves máltai hosszúhétvégém záró motívuma ez a mai esemény. Csilla barátnőmmel vasárnap este a City Of London Bar-ban, kellemes férfitársaságban múlattuk az időt éjfélig, méltó levezetéseként a frenetikus hosszú hétvégének. Annyira szórakoztató, vicces és felpezsdítő volt az esti iszogatás, amit nem követett, csak egy pár órás, melegtől szenvedő, de semmiképpen nem pihentető alvás, hogy a barátnőimnek is azt írtam reggel, nem nagyon tudom, merre vagyok arccal előre.

Mindenesetre, becsülettel az indulás előtt 2 órával kiértem a reptérre, sőt elsőként álltam sorba, meg is dicsértem magam, hogy még ebben a rózsaszín álmos ködben is tudom és teszem a dolgom, pontosan, időben, nincs mese, felnőttem.

Néztem a kijelzőt: Wizzair Budapest Boarding - remek. Néztem a Boarding Passomat – Ryanair Budapest 32F – remek. Nos igen, ez a rózsaszín köd talán mégis erősebb volt, mint hittem.

„Hölgyem, Ön rossz sorban áll.”

„Ez a priority sor, nem?”

„De igen, de önnek a Ryanair priority sorában kéne állnia.” Ez 8:32-kor volt. A Ryanair gép indulása 8:55, kapuzárás: 8:20

Ki a 3-as kapu sorból, és futás az agyonzsúfolt máltai reptéren a 8-as kapuhoz (a reptér másik vége).

Senki nincs a kapunál, csak egy hölgy, megérkezem zihálva, nyújtom a jegyem mire Ő: „Már többször bemondtuk a nevét!” Itt magamban azért feltettem a kérdést, ki az az ember, aki a reptéri bemondón elhangzott mondatokból bármit is kiért (a bátyámon kívül).

„Elnézést, rossz sorban álltam.”

„Semmi baj, hívunk önnek egy buszt.”

A busz csak engem kivitt a géphez, a lépcsőt, amit már elkezdtek eltolni, visszatolták, felszálltam, kérdezem a steward fiútól, mert hát sose tudhatjuk, jó gépen vagyunk-e:

„Ez Budapestre megy?”

„Elvileg igen, de pillanat megkérdezzük a kapitányt.”

A pilóta éppen kijött (Miért ilyen jóképű minden pilóta? Ez felvételi követelmény vajon?)

„Budapestre repülünk?”- kérdezi tőle a steward fiú.

„Elvileg, de ha bármelyik város szebbnek tűnik, leszállhatunk ott is.” – mosolygott rám szerényen ez a jóképű pilóta, majd eltűnt a mosdóban.

Nincs mese, szerelem van a levegőben és most már nemsokára egy gépét éppen még nem lekéső Kata is, aki, amíg elment a 32F üléséig, 200 ember gyilkos pillantását és felháborodását kapta büntetésként.

Szerelem, dugó, Duty Free shop, hóbortosság ide vagy oda, komolyan kell vennem a jeleket és időben érkeznem a reptérre és jó sorba.

Jó repülést Mindenkinek!

Régi szép időkben, még arra is volt időm, hogy fotózzak :)

Sári barátnőmnek, mindig készül egy repülős szelfi, kivéve mikor kések :)