Korrekciózás

Azonnali korrekciózásra lettem felszólítva, amit igyekszek gyorsan teljesíteni. Édesapámnak igen fura kapcsolata van a szösszeneteimmel. Mondjuk ki őszintén, nem ő a leglelkesebb olvasóm. Ami azt illeti, ha anya vagy én nem olvassuk fel neki az épp aktuális írásom, akkor ő bizony nem nagyon tudja, mit hordok itt össze-vissza. Mégis, anya mellett ő a másik ember, akik kendőzetlen őszinteséggel adnak visszacsatolást az írásaimra, még akkor is, ha néha fáj, így ha tényleg tudni szeretném, milyen lett, akkor az ő véleményüket kérem ki elsőnek.

Jó pár éve, mikor lovagolni tanultam, írtam erről egy bejegyzést, és apa a mai napig az ott leírt mondattal jelzi, hogy milyen az írásom. Ha ezt hallom:

„Nincs benne semmi tüzes szemű kanca”, akkor tudom, hogy elnyerte tetszését és nem talált benne közhelyt vagy túl mesterkélt szófordulatot.

Anya hasonlóan kritikusan szokta bírálni az „alkotásokat”, ő ráadásul a helyesírás felügyelőm is. Van, mikor felhív, csak ezért:

Kiskatám, vegyük át újra az igekötős igéket, típushibád.

Ma miután a doki szigorúan ágyba parancsolt és fel se kelhetek jövő hét szerdáig, szüleim sorra jönnek be betegágyam mellé és hogylétem felől érdeklődve időznek nálam, hol rövidebb, hol hosszabb időt. Legutóbb apa volt a tea-soros, megragadva az alkalmat, gyorsan felolvastam neki a moziról szóló szösszenetemet.

Először volt rá példa, hogy apa hangosan felnevetett egy írásomon (hajvasaló és mozi párhuzam). Éreztem, ahogy sorról sorra nő bennem a büszkeség, hogy a szerzeményem elnyeri apám tetszését. Az utolsó mondatnál már éreztem, jön a dicshimnusz, feszült és reményteljes csendben vártam, hogy megszólaljon.

Azonnali korrekciózást követelek! Ezért fektettem ennyi időt és energiát a művelésedbe, hogy még csak egy apróbetűs fél sorban se emlékezz meg arról, hogy apád mutatta be neked az igazán klasszikusokat, amik a műveltség alapjait adják?

Tán a karácsonyfától lesz karácsony a karácsony neked?

A számonkérésnek ennél a részénél már nagyon elszégyelltem magam. Lesütött szemmel válaszoltam:

Nem apa, a karácsony a Bunyó karácsonyig filmtől lesz KARÁCSONY.

Hát erről beszélek! Pókerezni tán könyvekből tanultál meg?

Nem apa, a Megint dühbe jövünk filmből tudom, hogy ha kicsi a tét, a kedvünk sötét.

Nem érdekel, hogy tüdőgyulladásod van és teljes ágynyugalmat írt elő az orvos, ez olyan szarvashiba, amit azonnal helyre kell hoznod. És akkor a másik örök klasszikust még meg sem említettem.

Ki volt Thaiföldön a csoportban az egyetlen család, aki tudta, hogy hányadik James Bond filmet forgatták ott és ki volt a főszereplője?

Mi, a Kovács Klán.

Úgy van, és miért?

Mert a szivarszobád komódjának a fiókjában ott az összes James Bond film és mi mindet végig néztük.

Úgy látom, újra elő kell vennünk vasárnaponként.

Honnan tudod, ki az igazi boszorkány, és hogy mit adtak nekünk a rómaiak? Az iskolában tanították?

Nem apa, a Monty Python filmekből tudom.

De apa…

Mi „de apa”?

De apa, én a moziról írtam szösszenetet, nem a filmekről!

Még szemtelenkedsz is?!

Így replikáztunk mi ma, kora este a szobámban az apámmal, akinek megígértem, hogy utóiratban megírom, mielőtt a vérnyomása még magasabb lesz, hogy az igazán valamire értékelhető filmeket ő mutatta meg nekem.

Kiskatám, mindenki tudja, hogy én nem vagyok egy nagy filmfaló, de a minőséget szeretem. Bud Spencer, James Bond olyan klasszikusok, amik nem maradhatnak ki a felsorolásból.

Ezért hát ez a rendhagyó röpke-utószösszenet.

Írás éve 2018