A kínai szösszenetek sorozatom írásakor kaptam egy felkérést az egyik esemény részletesebb kifejtésére. Ha valamire megkérnek, akkor azt általában szeretem teljesíteni, ráadásul a téma számomra is kedves, jobb dolgom sem akad, hisz szakad az eső, én pedig betegen fekszem az ágyban, minden adott tehát ahhoz, hogy megírjam a ráadás kínai blogbejegyzésem.
Ott kezdem mesémet, hogy - Anne Shirley után szabadon - nagyon hiszek abban, hogy nem számít sem kor, sem nem, bárhol rábukkanhatunk rokonlelkekre. Én például Kínában, a busz leghátsó sorában találtam rá egy újabb barátra, Pali bácsira.
Pali bácsi 76 éves jól szituált idős úriember, 2 fia és 3 unokája van és egy ideje minden évben elmegy, hogy megismerje a világot. Most éppen Kína lett a következő úticélja, így keresztezte a sors az utunkat. Két héten át utaztunk egymás mellett a buszon és lettünk egymásnak fogadott útitársai, szobáink a szállodában is egymás mellett voltak, és a vonaton is egy 4 fős kabinba lettünk beosztva.
Pali bácsi nevét azonban nem csak én jegyeztem meg, az egész csoportunk megismerte és egy emberként vigyázott rá, miután Shangaiban rögtön az első napon elveszítettük és reggel 10-től este 10-ig azon aggódtunk, vajon látjuk-e még őt.
Az történt ugyanis, hogy csapatunk az ebédet követően egy újabb helyszínre tartott egy olyan téren, ami tömve volt emberekkel és 8 különböző irányba térhettél el. Pali bácsi egyetlenegy másodpercig nem figyelt az idegenvezetőnkre (fényképezett) és ez elég volt arra, hogy végképp szem elől tévessze. Innentől kezdve a csoportunk este 10 óráig semmit nem tudott idős útitársunkról. Idegenvezetőnk és kínai utaskísérőnk egész nap próbálta hívni a szállodánkat, ott van-e Pali, hazatért-e, de a válasz minden esetben az volt: nem, még nem. Késő este, mikor a csoportunk a programmal végzett és mindannyian visszatértünk szálláshelyünkre, Pali bácsiról még akkor sem kaptunk megnyugtató híreket. Ekkor a ránk vigyázó két hölgy már a szabályokat olvasta, hány órának kell eltelni ahhoz, hogy a rendőrséget és a nagykövetséget értesíteni lehessen.
Aztán egyszercsak megjelent Kinga és megkönnyebbült sóhajjal tudatta, Pali bácsi délután 3 óra óta a szobájában pihen, minden rendben vele.
Másnap abban a kiváltságban volt részem, hogy először hallgathattam meg élménybeszámolóját arról, hogy veszett el és hogy került meg. Elveszésének kiváltó oka a fénykép lett, ahogy azt fentebb is említettem. Ahogy a kép elkészült, folytatni akarta útját, de hogy merre ment a csapat, azt sajnos a tömeg miatt már nem látta. Körülbelül 1 órát töltött azzal, hogy megkeressen minket, majd rájött, ez már veszett fejsze. A következő célja az lett, hogy azonnal taxit keressen. A bökkenő csak az volt, hogy sem ő, sem a kínaiak nem beszéltek egy közös nyelvet sem. Hiába ismételte Pali bácsi rendre: taxi, taxi, senki sem értette. Ekkor úgy döntött, elmutogatja az éppen ott sétáló rendőrnek, hogy ő bizony taxit szeretne. Az egész folyamatot, leint, vezet, beül, utazik elpantomimezte, mire a rendőr bőszen bólogatott, érti már, mit akar az „öregember” és jelezte neki, hogy kövesse. Pali bácsi ezt tette és 3 perc múlva bekísérték Őt egy mellékhelyiségbe. A történet ezen pontján én hatalmasat nevettem, mert Pali bácsi még másnap is feldühödötten mesélte, hogy lehetett így félreérteni az ő pantomim játékát, amit ott a buszon nekem is bemutatott. Mikor rájött, hogy a kínai gyalogosokkal és a rend őreivel nem sokra megy, neki indult gyalog, hogy Shanghai utcáin egy taxinak látszó kocsit leintsen. Egy óra gyaloglás után végül sikerrel járt, bemutatta a taxisnak a hotel névjegykártyáját (halkan jegyzem meg, a Kovács klán ezt azzal a lendülettel hagyta el, ahogy a kezünkbe adták, szóval nekünk például gőzünk se lett volna, mi a szállodánk neve), a taxis pedig 30 perc alatt a szállodáig repítette. A délutánt Pali bácsi alvással és olvasással töltötte. Hallotta Ő, hogy csörög a telefon, de azt gondolta, a szomszéd szobát hívják. Erre is megvolt a teljesen logikus magyarázat, a telefon a fürdőszobában csörgött, nem a szobában, és így nem volt beazonosítható, kit is hívnak éppen. Aztán este Kinga, az idegenvezetőnk úgy döntött, bekopog a szobába, hátha még is ott találja, és láss csodát, Pali bácsi nyitott neki ajtót.
Ez a rövid története annak, hogy veszett el és lett meg az egyik kedvenc útitársam, de ha már belekezdtem ebbe az írásba, akkor nem hagyom itt abba, inkább kiegészítem még azzal, amit Pali bácsitól kaptam a két hét alatt.
Azt kell mondjam, a közös utazás a busz hátsó során igazi csapattá kovácsolt minket, én fél szemmel mindig néztem, Pali bácsi hol van éppen és azt hiszem, neki is biztos pont lettem. Voltak persze útitársak, akik féltékenyek voltak, hisz szerettek volna közelebb kerülni a sármos úrhoz. Mosolyogva figyeltem, hogyan kacérkodnak vele az egyedül utazó, szintén 70 körüli hölgyek.
- Pali, hoztam neked Pálinkát, de csak Neked.
- Pali, van egy kis csokim, kérsz?
- Pali, nem jössz át iszogatni a mi kabinunkba?
Ilyen és ezekhez hasonló flörtökkel zavarták meg a beszélgetéseinket egész nap.
Pedig ha tudták volna, amit én, hogy Pali bácsi milyen szerelemmel és szeretettel beszél elhunyt feleségéről...
Mikor a vonaton nagyon rosszul voltam és csak ültem az ágyon, akkor órákat beszélgettünk Pali bácsival, elmesélte az egész életét, mesélt a feleségéről, a fiairól, az utazásairól. Talán még soha nem hallottam embert ilyen természetesen és ennyire meghatóan beszélni a társáról, egész idő alatt végig könnybe lábadt szemmel hallgattam. Aztán közösen ettük meg a csokit, amit kapott és ittunk a pálinkájából, amit csak Ő kapott a hölgyektől.
A hazaúton, amikor Dubaiban várakoztunk a reptéren, odajött hozzám és elbúcsúzott tőlem. Elmondta, hogy milyen jó volt velem utaznia, mennyire köszöni, hogy ilyen, időseket tisztelő, kedves, és rendkívüli vagyok. Még most is meghatnak a szavai, nem csak azért, amiket és ahogyan mondott, hanem azért is, mert tudtam, ez a búcsú örökre szól, valahogy benne volt a végleges, visszafordíthatatlan érzés, ami engem mindig megrémiszt, talán épp ezért cseréltünk e-mail címet és küldöm majd el neki is ezt a szösszenetet.
Szereztem ezen a kínai úton egy 76 éves, aktív világjáró, shanghai kalandor rokonlelket, ezért már megérte elmennem.
Írás Éve: 2017
Comments