„Menj utazni, s meglásd mit elhagytál érte,
kárpótlásul másutt megtérül bére!
Menj világot látni, mert az égbolt alatt,
Igaz gyönyör csak az utazásból fakad.
Kinek van ízlése, s eszes, okos ember:
Ha megül egy helyen, dicsőséget nem nyer!
Menj lakóhelyedtől messzi tájra,
Ismeretlen földre, idegen világba!
Mert úton lenni a boldogság!”
Ezzel a perzsa verssel indította utunkat az idegenvezetőnk. Első hallásra azonosulni tudtam minden sorával. Ha valahol megtérülhet egy utazás bére, az csakis Marrakesh lehet. A város olyan, mint a neve. Romantikus, eredeti és felejthetetlen. Ez nem csak Marrakeshre, de egész Marokkóra igaz. Ez az ország a TOP-listám élére mászott fel az egy hét alatt, olyan kellemetlenségek dacára is, minthogy a négycsillagos szálloda inkább csak hármas alá. A festői környezetbe azért belerondít sok helyen az eldobált műanyag flakon és a helyiek által random módon kikiáltott szemétlerakó helyek - hegyek, tavak és legelők szomszédságában.
Az első marrakeshi tevékenységem az volt, hogy ittam egy frissen, utcán préselt gránátalmalevet és sorban álltam, hogy egy helyi kávézó egyetlen mosdójában könnyítsek magamon.
Bevallom, ez kissé alantas első tevékenységnek számít, azok után, hogy a buszban valami elképesztően emelkedett hangulatba kerültem.
Ahogy elértük a várost jelző táblát, egyszer csak felcsendült a Goombay Dane -Marrakesh szüleim által jól ismert slágere. Nem tudnám megmondani, hogy a város, a zene, a száguldó busz, vagy mindezek szerencsés összhangjának köszönhetően, de körülbelül úgy éreztem magam, mint Napóleon, aki győztes csata után bevonul a meghódított területre.
Ez volt az a pont, amikor Marrakesht megszerettem és minden utcájával, labirintusával, arab édességével ez egyre csak mélyült. 2,5 napot terveztünk be arra, hogy megnézzük a látnivalókat, de azt hiszem, 2,5 évtized is szolgálna meglepetésekkel.
Mindig olyan szerencsésen alakulnak az útjaink, hogy lehetőségünk nyílik egy helyi családot és otthonukat személyesen is megismerni. Nem volt ez másképp Marokkóban sem. A kacskaringós út végén lévő kis falu, ahol meglátogattuk vezetőnk egyik berber jó barátját és annak családját, az Atlasz hegység ölelésében fekszik.
A családi ház, ami európai szemmel otthonnak és lakályosnak nehezen nevezhető, egy patak méretű folyó mellett állt. A ház tetején farkaskutya ugatott ránk, az udvarra belépve csirkék fogadtak minket. Miközben haladtunk beljebb és beljebb, úgy tudtunk meg egyre többet a családról.
A családfő első feleségét a medréből kilépett folyó a házzal együtt elsodorta. Az apuka ott maradt három gyermekével és a ház maradványaival. A falu lakói segítségével újjáépítette otthonát, új asszony is került a házhoz, de egy súlyos betegség a férfit is magával ragadta. Elsőszülött fia (az egyetlen, akit tanítatott) nem tudott édesapja második feleségére és új gyermekére vigyázni, így kisebbik öccse vállalta át a családfenntartó szerepet.
Mire ideértünk a történetben, már mentatea és direkt nekünk készített, friss olívaolajjal meglocsolt házi lepénykenyér várt bennünket a kerti asztalon. A farkaskutya még mindig a tetőről figyelt minket és szemmel láthatóan megnyugodott, mikor evés, ivás és beszélgetés után búcsút intünk vendégszerető berber ismerőseinknek.
Az egyszerűség után a pompa várt bennünket a Bahia palotában. Tartozom egy vallomással. Szégyen, nem szégyen, fanatikus Szulejmán sorozat rajongó voltam/vagyok (képes voltam törökül, angol felirattal végignézni az összes évadot), ezt most azért mesélem el, mert a nagy vezír palotája folyamatosan a szultáni lakot jutatta eszembe, még úgy is, hogy a palota nem középkori. Láttam magam előtt az intrikákkal teli háremhölgyeket, a három feleséget, a kiváltságos, legkedvesebb asszonyt és külön lakrészét, a gyönyörű kertet, ahol titkos csókok csattanhattak el.
Délutáni teára Yves Saint Laurent fogadott minket a város szívében kerítéssel elzárt álomszép kertjében. Itt jó 30 perces videót rögzítettünk arról, hogyan szerezzük be a ránk bízott limitált kiadású kubai szivarokat.
Onnan indítom kincsszerző túránkat, hogy beavatok mindenkit egy annyira nem is hétpecsétes családi titokba. Édesapám és a bátyám nagyon kedvelik a jó szivarokat. Nálunk ez nem futó hóbort, nem alkalmi pöfékelés. A klánban ez bizony a férfiak egy igen komoly privilégiuma, minőségi szivar, jó kávéhoz, finom borhoz - napszaktól függően. A bátyám ráadásul igazi férfi, már ha a hobbijára költött összegből indulok ki (egyébként is). Megszállottan gyűjti a limitált kiadású vagy híresen jó szivarokat. Valahányszor kiteszem a lábam az országból, már jön is a térkép és a fotó, hogy hol és mit kell beszereznem. Marrakeshi szivarcélunk a térképen egy olyan luxusszállodához irányított, amit fegyveres rendőrök védtek és természetesen a város másik végében volt. Mi azonban, ahogy mondani szoktam, Tom Cruise óta nem ismerünk lehetetlent, taxiba szálltunk, és halált megvető bátorsággal átkeltünk Marrakesh életveszélyes kora esti dugóján, hogy küldetésünket teljesítsük. Apa, aki maga is úgy fest sötét szemüvegével, szakállával, mint egy sejk, vagy szaúdi herceg, természetesen egyből bebocsátást nyert a luxusba. Hellyel kínálták, míg az ügyeletes mindenesfiú elment, hogy megtudja, beszerezhető-e a szállodában A SZIVAR. Sajnos nem jártunk sikerrel, talán pont egy igazi szaúdi herceg szívta el, mikor utoljára Marrakeshben vendégeskedett.
Csalódottságunkon csak egy dolog segíthetett, a Jemaa EL-fna tér, a marrakeshi medina/óváros nyitó- vagy záró tere, ahol egymást érik a frissen, helyben sütött húsok, zöldségek, és édességek.
Amit viszont én itt a legjobban szerettem, a helyiek utcazenélése és tánca. Ha volt előző életem, én azt hiszem, arab lehettem, mert szokásaik, beszédük, táncuk, énekük, olyan ismerős, baráti érzést kelt bennem. Ha tehettem volna, egész este ott maradtam volna, de hajnalban, elhagyva a vörös várost, tovább döcögött velünk a busz Fes irányába.
Írás éve: 2017
コメント