Lapzártánk után kaptuk az információt, hogy Kovács Kata nagy bejelentést tett. A hír hallatán többen felkapták a fejüket, pszichológusok, családjogi szervek, lázadó fiatalok csoportja áll értetlenül a bejelentés előtt, melyet 2 nappal a krétai hazatérés után tett nyilvánossá a szenvedélyes blogíró.
Valószínű, hogy az M1-en, a CNN-en, a BBC-n ilyen szalagcímmel kommentálnák az alábbi kinyilatkoztatásomat:
29 év ide vagy oda, felnőtté válás, különélés, anyagi függetlenség fogalmak kereszttüzében én a mai napig imádok együtt nyaralni a szüleimmel.
Nem volt ez másképp korábban sem. A családi nyaralások nálunk nem a kötelező egy hetet jelentették, hanem az év legjobb, legviccesebb, legmaradandóbb pillanatait és hogy miért, megpróbálom Nektek elmesélni azáltal, hogy bepillantást engedek legutóbbi krétai nyaralásunk életképeibe.
- Ó Béla, mennyi az idő?
- 6:45.
- Mennyi?
- 6:35.
- 6:29… nem szeretem, mikor frusztrálsz azzal, hogy sürgetsz. Egyébként is könnyű úgy, hogy minden ruhádat én pakoltam be. Nem akarod átcserélni a szürke ingre és a szürke szövetnadrágra a ruhád?
- Miért, ez nem jó? A repülőn szerintem teljesen tökéletes.
- Te tudod, de csak te leszel olyan marha, hogy 40 fokban hosszú fekete nadrágban jössz.
Általában minden családi nyaralás így indul. Apa már indulás előtt 40 perccel azon izgul, hogy elkésünk, Anya pedig még utolsó mozdulataival rendet rak, átfésüli a haját háromszor, átöltözteti apát és még mielőtt kilépünk az ajtón, fehér blúzával letörli a tv-ről a port. Ezen a krétai kiránduláson 7 órás indulást tűztünk ki célul, végül 7:15-kor szálltunk be a kocsiba, amikor is anya kiadta az ukázt:
Akkor irány a TESCO, mert melltartót és bugyit kell vennem.
Hogyhogy? - kérdezi édesapám elcsukló hangon, hisz még azt is nehezen emészti, hogy 15 perc csúszással indult el alattunk a kocsi.
Hát azért, mert otthon hagytam minden melltartómat és bugyimat.
Ó, Anci, szólhattál volna hamarabb, akkor korábban indulunk.
Itt pár perces hatalmi játszma következik, végül megszületik a kompromisszumos megoldás:
Á, tudjátok mit, majd a reptéren veszek bugyit.
Így aztán pontosan 2 órával a Boeing 720-as krétai charterjárat indulása előtt megérkezünk Ferihegyre. A sorban aztán felmérjük a többi utastársat, amolyan szembesítő és kritikus módon:
Kiskatám, én kövérebb vagyok annál a nőnél? - mutat anya egy nála háromszor nagyobb darab nőre.
Így aztán könnyű és teljesen őszinte szívvel mondhatjuk:
Jaj, anya, ne már.
Gitta, hol vannak az útlevelek, és a repülőjegy? Ideadnád? – kérdi apa.
No ekkor indul el a „Béla precízsége kontra Gitta slendriánsága” tűzharc második felvonása.
Na várjatok, hova is tettem?
Ősgidácskám, csak nem azt akarod mondani, hogy nincs meg a repülőjegy?
Bélám, itt van az valahol!
És a sor közepén anyukám elkezdi kipakolni az összes táskát, bőröndöt, s noha már az egész Liszt Ferenc reptér utazótömege látta a fekete ruhával összemosott bugyijainkat, a repülőjegyek és útlevelek továbbra is titkos helyen várják, hogy felfedezzük őket. Pár másodpercre anya is elbizonytalanodik és némi pánik lesz úrrá rajta, amit jól irányított kérdésekkel és felkiáltásokkal ki is enged magából.
Szerintem Ti tettétek el valahova. Kiskatám, nem tetted el a táskádba?
Béla, otthagytad a dohányzó asztalon.
Annyira megmásíthatatlanul állítja az igazát, hogy mi magunk is elbizonytalanodunk, lehet, mi vagyunk a bűnösök? Épp szégyenkezünk és már-már bűnbocsánatért esdeklünk, mikor felkiált:
MEGVAN. Na, milyen vagyok, hogy előkerítettem már!
A felfokozott érzelmi síkok, melyeket ezalatt a pár perc alatt átéltünk, annyira felborzolják az idegeinket, hogy felkiáltás után csak az marad meg bennünk, hogy ANYA megtalálta, milyen szuper nő, és a boldogságnak ebben a pillanatában elfelejtjük, hogy tulajdonképpen ő „veszítette el”.
Csendes, békés megnyugtató léptekkel haladunk a gép belseje felé.
Sajnos azonban hiába magyaráztuk a nőnek, hogy „3 jegyet egymás mellé ablakhoz”, csak annyit értett meg, 3 jegy. Így aztán apát és engem egy szűk folyosó választ el. Ez persze nekünk új lehetőségeket nyitott meg a polgárpukkasztásban. Édesapám ugyanis egyből kiszúrta a mögöttünk ülő nő repüléstől való félelmét és pánikrohamát, amire azonnali gyógyírként így reagált:
Kiskatám, izgalmas utunk lesz, mert most a gyakorló másodtiszt fog felszállni. Ez lesz az első útja, remélem, nem lesz nagyon rázós.
A nő végképp feladta az életnek hívott küzdelmet és utolsó szerelmetes pillantást vetett a férjére a felszállás előtti pillanatokban. Nem oldódott fel akkor sem Mrs. Pánik, mikor a pilóta reggel 11-kor a következőképpen üdvözölte a kis csipet-csapatot:
Good evening…the capitan speaking…
Apus nem is átallotta megjegyezni jó hangosan:
Ó Kiskatám, hát ez még angolul se tud, te jó ég! Mi lesz így velünk?
S bár mi roppant jól szórakoztunk eddigi legrázósabb repülőútjaink memoárjaival, a mögöttem utazó hölgy hangos fohásza kísérte végig a 2 órás repülőutat. Persze minden gond nélkül szállt le a gépünk és délután 1-kor már a krétai napsütésben száguldott velünk a busz a szállodánkba. Ahol is kezdetét vette a 8 nap totális kikapcsolódás, feltöltődés és fizikai-lelki megújulás. Akarom mondani az én esetemben csak lelki megújulásról lehetett szó, hiszen rögtön a második tengerparti napon hatalmasat zúgtam a medencéhez vezető lépcsőn. De hál’ istennek nem látta más az esésemet, csak a szálloda teljes személyzete, a medence környékén fellelhető 25-30 ember, viszont a kiáltásokra, melyek a hátravágódásomat kísérték, az egész sziget felkapta a fejét. Anyukám azt hitte, kettétört a gerincem. Apa azt, hogy leszakadt a vesém, én magam pedig harmadik típusú találkozást éltem át felettes énemmel. A szálloda személyzete azonnal jeget hozott, a medence környékén ülők felálltak és lélegzet visszafojtva várták, hogy sms-ben hírt adjanak otthon maradt családtagjaiknak a medencei tragédiáról. De, Felálltam! Könnyzápor közt ballagtam vissza a helyemre és minden erőmet összeszedve próbáltam lefeküdni a napágyra.
Családom velem nyaraló tagjai továbbra is teljes rémületben várták, hogyan alakul sorsom. Anyukám jegelt, apa pedig lelkemet nyugtatgatta, hogy ne izguljak, nem látta senki, de mikor már a harmadik idegen ajkú jött oda megkérdezni, minden rendben van-e, éreztem, hogy apa bevette a kegyes hazugság szérumot.
A hétfői napom a túlélésről szólt, minden egyes mozgás, felállás, ülés a leggyötrelmesebb fájdalommal járt, amit valaha éreztem. De csodálatos ez a tengervízben végig csinált fizikoterápia, a harmadik napra már csak a bugyi fel- és levétele, a buszozás, a wc-zés utáni tisztálkodás és az alvás okozott gondot. Ezek a műveletek azóta se mennek.
Míg más kisgyerekek BCG oltást kapnak félévesen, addig a Kovács család tagjaiba a pozitív élet szirupot fecskendezték, ennek köszönhetően minket egy vesezúzódás, csúnya leégés sem akadályozott meg abban, hogy jókedvünk legyen és hatalmasakat kacarásszunk. A 4. nap, miután apa befejezte a Churchillről szóló könyvet, összefoglalta nekünk az olvasottakat.
Te Gitta, én gondolkoztam ezen a dolgon és rájöttem, Te képes vagy egy könyvvel és egy kendővel napágy-forradalmat kirobbantani, és elfoglalni a csúcspozícióban lévő napozóállásokat.
Való igaz, anya minden reggel küldetésének érezte, hogy kendőjével a lehető legjobb ernyőket és ágyakat foglalja el nekünk. Nem tudom, hogy tudta ezt véghez vinni, de tény, hogy VIP-szektorban pihentük és barnultunk. De ahogy a törpök is megmondták: az élet nem csak móka és kacagás. Komoly feladat várt ránk: Meg kell tanítanunk anyát úszni. Ha két héttel korábban faggatnak erről a projektről, egyszerűen csak azt feleltem volna: Mission Impossible. De Tom Cruise óta nem ismerünk lehetetlent és egyébként is úgy tűnt, apának megvan erre a bombabiztos terve, kellett hozzá:
· 40 fok,
· 80 fokos páratartalom,
· egy kristálytiszta tenger,
· 2 eltökélt úszómester (apa és én),
· és egy Tisza-parton felnövő, vizet gyűlölő, de melegtől szenvedő Anya.
Az első nap csak bokáig jött be, a második nap térdig, a negyedik napra elértük, hogy derékig megmártózzon a tenger hűs habjaiban, az ötödik nap pedig vallatóra fogtuk. Ennek a menete: apa egyre beljebb és beljebb viszi a víz mély kékje felé, anya pedig egyre inkább kiszolgáltatottá válik. Sikítozik, kacarászik és könyörgőre fogja:
Jaj gyerekek, vigyetek kijjebb, nekem ez már mély!
De Gidácskám, hát látod nekem is csak eddig ér! - mutat apa a nyakához.
Ó Bélaaaaaa…..
Na Gidácska, mondjad csak hogy is van ez a…
Vallatásunk azonban nem várt eredményt hozott, anya hirtelen ráérzett a tengerre és azt mondta, meg akar tanulni úszni. Értetlenül néztünk egymásra apával, és nem akartuk elhinni: létezhet, hogy 29 év után, mikor már a teljes lemondással legyintettünk anya víziszonyára, mégis csak van egy tengeri sünnyi remény? Így aztán nyújtottuk a karunkat, elméleti és vizuális oktatást tartottunk, hogy kell felfeküdni a vízre és vártuk, hogy anya nagy levegővétel után próbálkozzon. Nem láttam még embert így megfeszülni minden izmában. A kezemből elszállt minden vér anya tenyérszorítása miatt, és figyeltem, hogyan küzd ember és víz egymással. Egy rúgás és anya óriási kacarászásban tört ki, amit persze apa idézett elő:
Jó lesz ez Gittácskám, most még szar, de jó lesz.
Apa bal keze, az én jobb kezem, anya megfeszülő arcizmai és egy újabb próbálkozás: Kezeink már kékülnek, anya 2 lábcsapást tesz, és apa újra felkiált:
Óriásbéka a vízben, óriásbéka a vízben!
Anya pedig hahotázva inti apát móresre:
Ó Béla, ne röhögtess!
És itt a „mindent bele” 3. esély, lazul a kézszorítás, már szinte úszásra emlékeztető lábcsapások, nyitott szem és egy felkiáltás apától:
Emberek! Tud úszni! Hé, mindenki! Tud úszni!
Mindenki minket bámult, anyával röhögőgörcsöt kaptunk és az egész Földközi-tenger a kacagásunktól zengett. Karcsapások megtanulására tett kísérletünkre anya csak így felelt:
Jövőre ugyanekkor ugyanitt.
Nem is lenne baj, ha visszamennénk jövőre is Krétára, mert szégyenkezve vallom be, most tőlünk teljesen szokatlan módon kultúrbunkók voltunk. A nagy melegre és az én háborús sérülésemre hivatkozva ugyanis egyetlenegy történelmi nevezetességet sem tekintettünk meg. Viszont jártunk az óvárosban kétszer is. Csak azért, hogy ne legyünk teljesen reménytelen esetek. Az estéket pedig a szokásos módon töltöttük el. A szálloda teraszán, igen közel a bárpulthoz, koktél, póker és szivar társaságában. Apa annyira pöpecül festett, egy pohár whiskyvel, a dominikai szivarral és pókerlapokkal a kezében, hogy az animátor oda is jött hozzánk, és kérdezte, mivel foglalkozik.
Apa ékes angolsággal mondta: - Hát pókerezem.
A lány pedig teljes meggyőződéssel hitte, hogy apa profi pókerjátékos, aki versenyekre jár és nyer, mi pedig meghagytuk ebben a hitben, mert messziről jött ember azt mond, amit akar :) Hát ilyen békében, nyugalomban és idillben telt el 7 nap. Amikor az indulás előtti nap apából újra előtört a kérdés:
Gidácskám, megvannak a repülőjegyek, útlevelek?
Anya rögtön rávágta, hogy persze, és szinte látni lehetett a sértődést az arcán, hogy megint azt feltételezzük, hogy nem vigyázott rá. Az egyetlen gyanús jel csupán az volt, hogy az esti koktél és szivar után heves keresgélésbe kezdett. 1 órája figyeltük, hogy anya hol ezzel, hol azzal a bőrönddel szöszmötöl, mikor megkérdeztem:
Anya, keresel valamit?
A repülőjegyet meg az útleveleket.
Mi már szinte meg sem lepődtünk a válaszon, pontosan tudtuk a forgatókönyvet: vad keresés, gyors vádaskodás, hogy mi tettük el, majd a felkiáltás, hogy megvan - anya óriási táskájának a bélésében. De most semmi ilyen nem történt. Komoly kétségbeesés látszott Anya arcán. Na ekkor kezdtünk el mi is aggódni. Mindenki kétszer kipakolta a bőröndjét, végigjártuk a szállodát, de repülőjegy sehol. Hajnalban azon tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, hívjuk-e fel az utazási irodát. Én magamban kicsit még örültem is a hírnek, hisz teljesen legálisan, rajtam kívülálló okok miatt élvezhetem még egy kicsit a szabit. Azt próbálgattam írásban, hogyan görögösítsem a nevemet, mert hivatalos okirat nélkül akár hónapokba is beletelhet, hogy hazajussunk, amikor anya az ágy alól kimászva felmutatott egy borítékot, benne a hazajutáshoz szükséges papírokkal.
Na milyen vagyok, hogy megtaláltam már!- mosolygott ránk, mi pedig apával egyszerre gondoltunk arra, hogy de jó, hogy a szabink második hetére a Balaton körbenyaralását terveztük, oda nem kell se repülőjegy, se útlevél.
Írás éve: 2012
Comments