Igazán nagyon büszke vagyok a szüleimre. Az elmúlt 1 hónapban csak párszor akarták megölni egymást. Alig egy tucatszor káromkodtam, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor hangzott el a válás és az elköltözés szó.
Magamra talán még ennél is büszkébb vagyok. Összesen egyetlenegyszer ordítottam el magam, és káromkodtam, mint egy kocsis. A szavajárásom - miszerint „végtelen türelemmel kezelem a szüleimet” - is csak párszor sérült az elmúlt hetekben.
Őszintén szólva ez valóban pozitív meglepetés számomra, tekintve, hogy az elmúlt havi projectünk nem indult simán, olyannyira nehezen tudtuk berúgni ezt a műveletsort, hogy kénytelen voltam keverni a munkát a magánélettel, és minden kreativitásomat bevetni és coacholni szüleimet, hogy elmozduljunk a pár évente ismétlődő párbeszédről.
Anya: - Béla, én addig nem utazok sehova, amíg ilyen körülmények között lakunk és a fejünkre dől a ház.
Apa: - Gitta, nincs egy éve, hogy az egész házat felújítottuk, lecseréltük még a legutolsó égőt is.
Anya: - Mikor újítottunk fel?
Apa: - Egy éve.
Anya: - Van az már hét is!
/egész pontosan 3,5 év - a szerkesztő/
Szóval mélyről indult a beszélgetés és több hónapnyi kemény munkám, higgadt érvelésem, végtelenül objektív mediátori munkám volt abban, hogy a fürdőszobai csőtörésünket ne a következő módon oldjuk meg:
1. úgy hagyjuk a fürdőszobát hatalmas nagy tátongó lyukkal – apa verziója
2. új házat építünk – anya verziója
Helyette az egész átment - egy általam meghatározhatatlan és nem tudatosult ponton - lakórész átrendezésbe. Szóval a szüleim támogatásának a vége az lett, hogy tulajdonképpen azért újítjuk fel az egész házunkat, hogy nekem legyen egy önálló-elszigetelt lakrészem Debrecenben is, hamár ilyen kétlaki életet élek. Nappalival, fürdővel és hálószobával. Talán most soknak felnéztek rám, amiért zökkenőmentesen elértem, hogy 110 nm-es házunkból, tulajdonképpen önszántukból átengedjenek nekem 40 nm-t a szüleim. Magam is elhinném, hogy jó üzletet kötöttem, ha nem lenne egy furcsa „igazság szerint a gyerek miatt csináltuk” felhangja. Pedig az egész csak egy csőtöréssel indult, egy 20 cm-es területen.
Eldőlt, felújítunk!
Már csak a mestereket kellett megtalálnunk, és amilyen nehezen született meg a döntés, olyan pikk-pakk jöttek sorban a mesterek.
Az ingatlanosunk ajánlotta a festő és burkoló brigádot, ők javasolták a vizest, a vizes a gázost, a gázos a villanyszerelőt, én pedig az asztalost.
Az összes házunkon dolgozó mesterembernek külön fejezetet szentelek majd, de előtte pakoljuk ki a lakást.
Egy héttel a kitűzött dátum előtt finoman felvetettem a szüleimnek, hogy nem kéne-e elkezdenünk pakolni? Hozathatnánk egy konténert és talán itt lenne az ideje eladnunk a bútorainkat. Igaz, nem is említettem még, hogy az összes bútorunkat lecseréltük, hisz csőtörés volt a fürdőszobában. 20 cm-es helyen felázott a csempe, indokolttá vált megszabadulnunk a nappali ülőgarnitúrájától, az étkezőnktől, a dolgozó szoba bútoraitól és persze a konyhánkat is újra kellett gondolni.
Anya: - Kiskatám, meg vagy te bolondulva, konténer ide? Nincs itt akkora lom. Én azért a biztonság kedvéért titokban rendeltem egy 5 köbméterest, amivel csak azért nem kellett háromszor fordulni, mert a mesterek a mi jóváhagyásunkkal időről időre kiürítették, átnézték. Jöttek a barátok is, szóval szétszéledt minden, de az 5 köbméteres konténer így is fél nap alatt megtelt.
Apa, ha a társadalmi konvenciók engednék, szerintem szállodába ment volna, helyette masszív lázat és betegséget produkált pont vasárnap, mikor már csak egy éjszaka választott el minket attól, hogy másnap szétverjék a lakást és mi még semmit se pakoltunk el.
1234 darab könyvünk van! Soha, senki ne merjen nekünk könyvet ajándékozni, és minden családtagom e-bookot fog kapni karácsonyra, ez május harmadik vasárnapján, mikor egymagam pakoltam és cipeltem ki a könyveket, végleg megfogalmazódott bennem.
Házunk lelkét, a teraszunkat, rajta a pihenő sarokkal, kényelmes fotelekkel, patyolat tisztasággal, aznap éjjel elvesztettük úgy 3 hétre, de még így is a ház közkedvelt 20 négyzetmétere maradt, ahol megpihent mindenki, aki nálunk járt, csak most már volt rajta 1234 db könyv, szekrénysor, tűzhely, étkező, és minden, ami mozdítható.
Hétfőn megjöttek a mesteremberek, én pedig kereket oldottam, egy teljes hétre. Nem akartam én kibújni a munka alól, de hát mit tehettem volna, jöttek a kollégák a világ összes pontjáról, hogy értekezzünk okosságokról. Azért jó gyerekhez hűen, mindennap haza telefonáltam, reggel apát hívtam, este anyát, és hitetlenkedve hallottam, hogy:
- Kiskatám, hát ezek a fiúk nagyon gyorsak.
- Kiskatám, mire haza jössz, lehet, hogy kész is lesz a nappalid.
- Kiskatám, Neked, mint igazi hamis kártyásnak, csak annyit mondok, full house volt ma. Minden sarokban valami munka zajlott.
- Kiskatám, apáddal épp itt ülünk a szétvert nappalinkban a kerti székeken.
Persze apa azért megjegyezte, hogy haza ehetne már a fene, mert kezd elege lenni abból, hogy rendszeressé váltak az alábbi beszélgetések:
Apa: - Akkor abban maradtunk, hogy ide tennék ezt a kapcsolót, oda, ezt. Ez mehet ki...
Mesterek: - Rendben Béla Bá, de azért várjuk meg, mit mond Kata.
Így történt meg az, hogy megszakítva az amerikai - európai megbeszélést azonnali 10 perces mosdó szünetet rendeltem el a 20 kollégámnak, mert videóchateltem a burkoló sráccal, hova is kell kiépíteni azt a bizonyos konnektort. A kollégáim, utána napokig azzal szívattak, hogy megfelelő helyen vannak-e már a konnektorok, vagy tartsunk még pár mosdószünetet J Ők persze nem tudták, hogy másnap a reggeli órákban, még pizsamában véglegesítettem a fürdőszobai konnektorok kérdéseit. Persze nehezen tudtam a kérdésre koncentrálni, mert látva magamat a bal felső sarokban megint azon morfondíroztam: hogy lehetek olyan idióta, hogy kócos hajjal, sminknélkül, pizsamában fogadom egy jóvágású srác videohívását, az egyetlen vigasz, hogy legalább szépítő maszk nem volt a fejemen. Úgy fest, ennek a pizsamámnak ez a karmája.
Mire egy hét múlva hazaértem, megdöbbentő családi idill fogadott.
A házunkon még hétvégén is dolgozó mesterek békésen cigiztek a teraszunkon, ahol anyukám épp megterítette az asztalt egy kis frissen sült fasírtnak, ami konyha híján természetesen a garázsban készült. Apa pedig készítette a kávét, erős fekete, két cukorral, tejszínhabbal, már névreszóló pohárban minden, házunkon keményen dolgozó férfiembernek.
Csak kapkodtam a fejem, hogy mi folyik itt, de a rákövetkező két hétben mindent megértettem.
A felújításnak, a nomád életkörülményeknek, és a reggel 7-kor érkező, este 7-kor távozó ideiglenes lakóinknak, akiket mi mestereknek hívunk, valóban van egy megfoghatatlan bája és már-már meghitt rutinja.
Közös reggeli a teraszon, virsli - természetesen csakis nyersen és hidegen. Pékségből hozott friss kenyér és sütik. Tele hassal jöhet a reggeli bejárás, vizit, amikor Andrással, a csapat vezetőjével körbejárjuk a lakást és megtervezzük az aznapi munkálatokat. Bevallom derekasan, én már abban elfáradtam, hogy végig hallgattam, ki, mit, mikor csinál.
Majd ki-ki dolgára ment. 10 óra tájban, apa már izzította a kávéfőzőt, és nemsokára tálalva lett a fekete a névreszóló kedvenc kávés poharaikba. Tízórai, kávé szünet, közös eszmecsere.
Na ekkor jöttem rá, hogyan történhet meg az, hogy anya és apa 1 hét után többet tudott ezekről a srácokról, mint én valaha a közvetlen munkatársaimról.
Ezek a közös kávézások és a napi rutin lehetőséget adott arra, hogy a fiúk meséljenek. Minden szóba került, ami csak része az emberi életnek, szerelmi bánat, munka, családi élet kihívásai, barátság, politika, megélhetés, rokonok, gyereknevelés, ki miben tehetséges.
Tulajdonképpen nem hazudok, ha azt mondom, megszerettük ezeket a srácokat. Nagyon keményen, nagyon szorgalmasan és nagyon szépen dolgoztak és igazán jó hangulatban telt ez a pár hét.
A barátaim viccesen meg is jegyezték, hogy a szüleimnek hiányozni fog a felújítás. Azt persze már csak a házunk falai és mi hárman tudtuk, mennyire nehezen toleráltuk egymás amúgy is borzasztóan frusztráló szokásait.
Én: - Nagyon hangos a TV.
Apa: - Zárd be az ajtód.
Én: - Nincs ajtóm, mert éppen le van festve.
* * *
Én: - Anya, hol a kocsikulcsod?
Anya: - A szokott helyén.
Én: - Már az a szekrényünk sincs meg, ami nagy ritkán a szokott helye volt a kulcsnak.
Anya: - Akkor a táskámban.
Én: - Hol a táskád?
Anya: - Talán a kocsiban.
Bizony-bizony! Nagy mázli, hogy éppen eladó az autóm és egy másikkal járok helyette, mert így szenvedélyes piros csodám volt a guruló gardróbunk 4 hétig.
Reggel törülközőbe burkolózva kijöttünk a kocsihoz, hogy kitaláljuk, mit is vegyünk fel aznap.
Aztán egyszer csak feltűnt, egyre kevesebben vannak a házunkban, már csak apró munkálatok maradtak és végül eljött a számadás napja.
Ez se szokványosan ment, kertünk meleg napsütötte részén a zöld ernyő alatt kényelmes fa székeken, egy-egy pezsgő és boríték várta a srácokat és hosszú-hosszú percekig ment a dicséret oda-vissza. Mi hálásak voltunk azért, amit és ahogyan tettek az otthonunkért, Ők pedig azért, mert nem borultunk ki a por és kosz miatt, jutott szivar és hűtött sör is mindenkinek.
Ott maradtunk, csak mi hárman az üres házban. Innentől már csak alig 5 hetet kellett várnunk a konyhabútorra, hármat a dolgozó sarkomra, és még most se találtuk ki, hogy időközben eladott nappali és étkező bútorunk helyére mit is vegyünk, pedig lassan döntenünk kéne, mert még a tél beállta előtt biztonságos és száraz helyet kell találnunk a jelenleg garázsunk közepén pöffeszkedő 1234 db könyvünknek.
Az egész felújítás során ez az 1234 db könyv okozta az összes nagy balhénkat. Anyával egy szombat délelőtt hangosan üvöltöztünk, hogy hova vigyük, vagy ne vigyük, mégis mit kezdjünk a gyűjteményünkkel, egy szabály van, amihez tartjuk magunkat: „Könyvet nem dobunk ki!”, de egyelőre felrakni sincs mire.
Most, július 2. hetére elfáradtunk. Pedig a felújítás legrosszabb része még hátra van. Az apró munkálatok, amik már csak pici korrigálások, egy két fúrás itt, fugázás ott, falfestés, korrekciózás, lámpa beállítás, küszöb fényesítés, és újra beállítani a felújítás előtti napi rutint.
Karácsonyra szerintem kész lesz, így apa tegnap már fel is tette a kérdést:
- Kész a ház, hova utazunk?
Ps: Tegnap felmostam az egész házat, amíg apa és anya a teraszon hűsölt. Munkám végeztével kimentem és feltettem a nagy kérdést:
- Láttátok, milyen sok helyen megsérült az egyetlen dolog, amihez most nem nyúltunk, a laminált parketta?
Anya: - Igen, de nem gond, pár év és újra cserélni kell azt is.
Apa: - Micsoda?
Anya: - Nyugi Bélám, az már egy fél délután alatt megvan...
Írás éve: 2019 Június
Comments