Szurkolás

Nincs mese, ki kell jelentenem, a sportközvetítések mindig megihletnek.

Mint az utóbbi félévben mindig, a 3-4 hetente esedékes lázas, köhögős megbetegedésem nem kímélte a június hónapomat sem. Szerencse a szerencsétlenségemben, hogy így orvosi utasításra lettem pihenésre kényszerítve, pont azon a héten, mikor kezdetét vette a Labdarúgó Világbajnokság.

Most hirtelen nem tudnám felidézni a pontos címeket, de tudom, hogy nagyon sok szösszenetem szólt már arról, hogy milyen is az én kapcsolatom a sporttal. Mivel ismétlés a tudás anyja, bátorkodom újra tollat ragadni, hogy elmeséljem Nektek, mi van a foci és köztem.

Száguldjunk gyorsan vissza az időben 20 évet, vagy lehet, még egy kicsit többet, mikor először mentem el a bátyámmal focimeccsre. Ennek a napnak az emléke, habár évtizedekkel ezelőtt volt, élesen él bennem és valahányszor felidézem, mindig meghatódom tőle, pedig nem volt semmi fennkölt abban a pár órában, de így utólag az egyik legjobb nap volt, amit a bátyámmal töltöttem és akkor még nem is sejtettem, hogy a focinak köszönhetően mennyi fantasztikus közös programban lesz részünk vállvetve a testvéremmel.

Szombat volt, nyár és dögmeleg. Álltunk a buszmegállóban, hogy a városba érve csatlakozzunk kis bandánkhoz az állomáson és vonattal bevegyük Nyíregyházát és győzelembe kísérjük a Lokomotívot. Várakoztunk a megállóban, mikor megállt mellettünk egy kisteherautó és megkérdezte tőlünk, merre megyünk. Elmondtuk neki, majd gyors egyeztetés után Szilárd és az idegen sofőr alkut kötött: ő elvisz minket a Nagyállomásra, ha menet közben segítünk neki bevinni egy szekrényt egy címre. Akkor ott ez jó ötletnek tűnt, mert a busz késésben volt, de utólag visszagondolva, szerintem jól megszívtuk, habár, ha jól emlékszem, még pénzt is akart adni a segítségért.

Ilyen előjáték után szálltunk fel a tipikus MÁV-os kék vonatra, ami hirtelen piros-fehér színben pompázott. Zászlók lebegtek minden ablakban és szólt hangosan minden kocsiban a Loki himnusza. Ezt követően gyalog behömpölygött a tömeg a stadionba. Máig emlékszem az érzésre, hogy nagyon sokan voltunk és én irtó büszke voltam a DVSC szurkolóira és euforikus hangulatban vártam az összecsapást. Ez az eufória persze percről percre csökkent, mert sajnos életem első Loki meccse csúfos vereséggel ért véget. A visszafele út viszont egy életre bennem él, 2000 Loki drukker bandukolt csüggedten az állomásra, rendőri kísérettel mellettünk, előttünk, mögöttünk, minden egyes beszólás és humormorzsa a fülembe cseng, és persze itt láttam meg a fiút, aki aztán hosszú évekre nagy bálványom lett. Én kékszemű félistennek hívtam, de a család és barátok által hamar gúnynevet kapott: félszemű kék isten = küklopsz. Ha a régi történeteket emlegeti fel a család, csak így hivatkozunk rá. A becses neve, mint ez később kiderült, Jenő volt. Bátran leírom, mert Ő az egyetlen olyan férfi eddig, aki plátói szerelem maradt. (Elvis Presley is, de Őt bizonyos sajnálatos tények miatt nem számítom ide)

Meccsre járó motivációm minden oldalról meg lett támogatva, nagyszerű élmények, jó társaság, közös tevékenység a nagytesóval és a fiú, aki tetszik. Szép lassan, meccsről meccsre tanultam meg a szabályokat, láttam át a pályát és a szezon végére már nem kérdeztem meg, melyik színű csapat a miénk.

A középiskolás éveim és az egyetem első két éve a meccsre járások aranykorszaka lett. Minden hétvégén, amikor itthon játszott a Loki, mi ott voltunk. Izzadtunk plusz negyven fokban, és fáztunk mínusz húszban, de ott voltunk, szurkoltunk. Igaz utóbbit amolyan visszafogott Kovács módra. Soha nem voltam például a B-középben. Nem kiabáltunk be, csak csendes odafigyeléssel és hatalmas örömünnepléssel reagáltuk le a pályán történteket.

A legemlékezetesebb mérkőzések, amiket még ma is emlegetünk a bátyámmal: Újpest – DVSC kupameccs, az Újpest az utolsó pillanatban egyenlített, még a kapusuk is feljött fejelni, végül hosszabbításban a Loki nyert. 2001 szeptember 27, DVSC –Bordeaux: 3-1, még most is bizsereg a bőröm, ha visszagondolok arra a játékra. Ott voltunk, amikor az olasz zászlódobálók besegítettek a B-középnek a dobolásban és szurkolásban. Ott voltunk, amikor örömfocit játszottunk a Fradi ellen. Ott voltunk, mikor Bajzát betessékelte a labdát kézzel a kapuba, vagyis hát nem is tudjuk mi történt, mert akkora volt a kavarodás. Ott voltunk a lelátónak csak jóindulattal nevezhető piros székeken. Ott voltunk minden mérkőzés után a sötétben az erdőn, hogy nagy nehezen megtaláljuk a kocsinkat. Ott voltunk akkor is, amikor a naplemente szebb volt, mint a LOKI játéka. Ott voltunk aztán az első nyitó mérkőzésen az új stadionban, a bátyám, az apám és még egy tucat jó barátunk.

Mikor mindketten Budapestre költöztünk, elkezdtünk rendszeresen idegenbe is meccsre járni. Csillagtúra minden irányba. A bátyám és apám még abban a kiváltságban is részesült, hogy remek körülmények között Lyonba repüljön. Jöttek aztán a válogatott mérkőzések, ahol Szilárd és én újra ott voltunk, hogy szurkoljunk!

Így, amikor VB, EB közvetítést nézek, mindig ezek az érzések kerítenek hatalmukba. Minden élőben látott focimeccsen fokozott üzemmódra kapcsolnak az érzéseim. Jobban megvisel a kudarc, látványosabb az örömöm, hangosabb a dühöm és néha túlárad bennem a tömeg okozta összetartozás érzése. Ez az, ami nem jön át, ha TV előtt nézed.

TV előtt mások lesznek fontosak, jókat derülök az edzők szokásain. Felfigyelek a szépfiúkra, mikor rájuk közelít a kamera. Elgondolkozom azon, mit is kéne tennem, hogy a VIP szektorban üljek, de minimum a kezdőrúgást én végezhessem el.

Ne legyek nőből, ha nem vésem ide le, hogy mindezek mellett azért ne feledjük női szempontból a lényeget. A 22 játékos + játékvezetők + cserejátékosok + edzők ígéretes terepszemléjét. Habár bálványom éveken át egy szurkoló volt, mai napig őrzöm a kockás lapot, amin a Loki egykor volt szép kapusával üzengettünk egymásnak, a találkozáshoz akkor még nem voltam elég bátor. Pár évvel később azonban ott állt a kapunk előtt sok-sok sms-ezés után az egyik, akkor igen népszerű Loki játékos, hogy személyesen is megismerjen. Ez a történet megérne külön pár percet, de nincs most időm erre, hisz köszönetet kell mondanom a testvéremnek, hogy általa megismertem, milyen is a szurkolói élet, és itt az ideje, hogy emlékeztessem, rég voltunk már meccsen!

Szurkolunk

Írás éve: nem emlékszem, de talán 2014