Born in the USA után most jöjjön egy
magyar klasszikus, Demjén Rózsitól a Szerelemvonat.
“Azt sem tudtuk, hogyan szeressünk, csak fogtuk egymást Amíg dühöngött a szerelmünk, nem láttunk mást Te sem bírtad már a kalitkát, miért maradnál Hiszen minden szívnek szárnya van, s néha elszáll
A vonat nem vár, a sorompó áll és a szerelem, ha beindul, nincs megállás A vonat nem vár, elindult már és a szerelemvonatból nincs kiszállás…”
Ahogy a reflén felcsendült a gödöllői lehajtónál, útban Debrecen felé az M3-ason hirtelen felerősödött bennem a lagzik hangulata, az esküvők tényleg örök és megunhatatlan vonatozós slágerére és elmerengtem szerelemvonatos magányomban, hogy hány esküvőn és lagzin is jártam már életemben és melyik a TOP 3.
Arra a kérdésre, hogy hány esküvőn is vettem részt, sajnos nem tudok választ adni, olyan sok volt, hogy egy ideje nem követem a számolását. Viszont élesen él bennem életem első esküvője, amin részt vettem és már fel is fogtam, hol vagyok.
Másod-unokatestvérem 19 évesen, fiatal lánykorában ment férjhez, igazi, hatalmas, sátoros falusi lagzi volt. Unokatestvéremmel, Zsuzsival voltunk a koszorúslányok, és emlékszem, az est folyamán kimentünk a kerítésen túli tiltott területre, ahol egy fiatal utcai suhanc banda körbefogott minket, hogy szaladjunk vissza és hozzunk nekik sütit. Első lányszöktetős emlékem is innen van, közvetlenül a fent említett incidens után szöktették el rokonom és rajtam tényleg úrrá lett a pánik, hogy az a veszélyes bűnbanda volt az, aki tőlünk még „csak” sütit kért.
Ha kíváncsi vagy, milyen az igazi, hamisítatlan falusi/paraszt lagzi, akkor muszáj, hogy rendelkezz egy szabolcsi rokonnal. Nekem ez anyukám révén megadatott, így már kisgyerekként átélhettem, milyen, mikor a násznép viszi a vacsorát és nem előkóstolással választod ki egy étteremben. Van egy kép a fotósládánkban, amikor anyukám, a nővére, és a nagymamám szépen hímzett kötényben állnak, egy tucat asszonyság között és éppen hurkát töltenek a lakodalomra. Az asztalnál pedig megy az egyeztetés, ki csavarta a húslevesbe a csigatésztát, ki készítette a kókuszos sütit, és hány disznót is vágtak le erre a csupán pár száz fős mulatságra.
Gyerekként sosem értettem, miért van az, hogy apukám minden meghívó érkezésekor rettegve kérdezte, lesz-e menyasszonytánc? Mint később megtudtam, nem a boríték miatt aggódott, sokkal inkább a „jobbra kettő-balra kettő” tánc okozott fejfájást és mindig óriási megkönnyebbülést láttam rajta annál a mondatnál, hogy: „Eladó a menyasszony.”
Gyerekkoromban volt a sátras lagzik fénykora, az egyik legmeghökkentőbb élményünk anya unokatestvérének a menyegzőjén volt. Valamikor a húsleves és az éjféli káposzta közti időszakban történt, hogy a hatalmas zuhogó esőzés miatt beszakadt a sátor, furkósbottal igazgatták hol jobbra, hol balra. Egyik órában a menyasszony családja ázott el, a másikban a vőlegényé sajnos nem a pálinkától. De a beszakadt sátor volt a legkisebb baj ezen a lagzin, nagyobb csapás volt, hogy az özönvíz miatt mindent felbüfögött a WC és nem lehetett sehol sem elvégezni a szükségleteket, de a pálinka ezen is segít, vagy legalábbis ötletet ad.
Szintén ebben a korszakban született családunk esküvői szállóigéje: Csak nehogy úgy járj, mint Emma a templomban. Emma a templomban épp az igen kimondása előtt rosszul lett és elájult. Sokan pszichoszomatikus tünetként kezelték és a menekülést látták benne, mi viszont Emma fő bizalmasaiként tudtuk, hogy itt bizony egy pár hetes magzat okozza a fennforgást. Erről azonban a család még nem tudott és a menyasszonyi fátyol itt még szimbóluma volt az ártatlanságnak.
Amíg éltek, nagypapáim meghatározó szereplői voltak minden esküvőnek, de kiváltképp az azt követő buliknak. Apai nagypapám állandó késztetést érzett arra, hogy hegedüljön és énekeljen. Anyai nagypapám pedig igazán szívén viselte, hogy az unokáknak legyen mit enni, ezért ha éppen már fogyóban volt a pogácsa, az uborkasaláta vagy az üveges barna kóla, akkor Ő intézkedett, jajj volt annak a szegény pincérnek, aki épp arra járt.
Serdülőkorba lépve, elérkeztünk az egyik TOP-listás lagzimhoz. Unokatestvérem, Zsolti lagzijának majdnem minden részletére emlékszem. Valószínű azért is maradt meg bennem ennyire ez az esküvő, mert ez volt az utolsó olyan nagy családi esemény, ahol még minden nagyszülőm, dédszülőm és az egész család jelen volt. Apai nagymamám - Eta mama - csinálta az esküvői tortát, nagyon csúnya volt, de nagyon finom. Dédnagymamám jócskán 90 év fölött volt már, de még mindig fitten festett a lila kosztümjében, fehér csipkegallérral. Nagypapám azonnal dalra fakadt, ahogy a zenekar megpihent. Ezen a lagzin tőle tanultam meg a Székely Himnuszt, amit önkéntes karmester nagyapám levezényelt egy maroknyi kis csoportnak. A nyitótánc a keringő volt, és most, 20 évvel idősebb fejjel visszagondolva erre a pillanatra, tudatosult bennem, hogy milyen jó volt nézni, ahogy nagyszüleim új párjaikkal szépen kecsesen táncolnak. Apukám, hogy megússza a menyasszonytáncot, azt találta ki, hogy 5000 Ft-ot váltsunk be 1 Forintosokra (azoknak, akik ezt már nem ismerték, jelzem, pici, csillogó aranyszínű pénzérme volt ) és Ő majd szórja ezt ránk, miközben mi táncolunk az arával. Így is lett, de apa akciója megakasztotta az egész menyasszonytáncot, mert utána az egész násznép egyforintosokat gyűjtött. Azt is elárulhatom, hogy ennek a lagzinak még a videófelvétele is szuper izgalmas lett, leginkább a férfi közönségnek. Az örömapa ugyanis erre a megtisztelő feladatra a bátyámat kérte fel, aki instrukciónak csak annyit kapott a férfivendégektől, arra a kérdésre: Mégis mit örökítsen meg? Válasz: Legyen rajta jó sok mell meg fenék. Ezen a lagzin nem volt csodásan megszerkesztett virágcsokor az asztalon, arra sem emlékszem, mit ettünk, de arra igen, hogy nagyon jól éreztem magam és szívesen lennék most ott újra, azokkal az emberekkel.
Másik unokatestvérem, Zsuzsi is tett arról, hogy emlékezetes legyen a nagy napja. Van az a szokás, hogy kikérik a menyasszonyt a lányos háztól. Jön a vőlegény, a pereputtya, nagy dínom-dánom, de a szépen felöltözött ara még mindig várat magára. Majd jön a próbatétel, megismeri-e a leendő férj a szeretett nőt, sok elbűvölő lány között. Ezt a hagyományt dolgozta át a család, kicsit másképp. Próbára tette a vőlegényt a lányos család itt is, csakhogy nem bűbájos lányok, hanem apukám lett beöltöztetve csodás, elragadó menyasszonynak, és tökéletes színészi játéka miatt, majdnem kútba esett a frigy. Az mindenesetre bizonyos, hogy mi, akik végignéztük, igen jól mulattunk, és ez a hangulat kísérte végig az egész estét.
Évek teltek el, viszonylag esküvőmentesen. Vihar előtti csend volt ez, hogy aztán jöhessen az Esküvői Nagy Bumm időszaka.
Kata barátnőm kezdte a sort, sok megható pillanata volt ennek az eseménynek. Az egyik kedvencem, mikor a húga elénekelte a „More than words” c. dalt, ezt követően a vacsorán az apukája beszéde párásította be minden vendég szemét. Emlékszem a soraira, hogy milyen mély szeretet és büszkeség járta át.
Meskó barátnőm lagzija nem várt végbe fulladt, csókcsatába torkolott az este, a tánctéren mindenki egymásnak esett. Magam sem értem, hogy történhetett, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy régi jó barátjukkal nyelvjárási szokásainkról „értekezünk”. Buja egy este volt, gyorsan abba is hagyom, mielőtt 18-as karikához érek.
Családi TOP-listás következik. Anya, Apa, Szilárd és jómagam is Top lista első háromba soroltuk Ádám barátunk esküvőjét. Ádám a mi családunkban nagy sztár, együtt nőttünk fel, éveken át közösen jártunk a szoboszlói gyógyfürdőbe vasárnaponként. Az ő apukája az enyémnek idestova 65 éve őscimborája. Ádám üde és különleges színfoltja a családunk életének. Biztosan tudtuk, hogy az esküvője hozzá méltó lesz, biztosíték volt erre a választottja is. Ebben az esküvőben és lagziban mindent szerettem. A templomi szertartást, a násznépnek bérelt DKV buszjáratot, a ceremóniamestert, a násznépet, a helyszínt, azt, hogy két megye különböző lakodalmi szokásait keverték. A zenét, de leginkább azt, hogy a négyes családi fogatunkból mindenki nagyon jól érezte magát. Ez volt az első lagzi, ahol a bátyámmal közösen mulatós zenére táncoltunk, se előtte, se azóta nem volt rá példa.
Tudtam, hogy lesz olyan pillanat, mikor erre sor kerül. Hetekig stresszeltem rajta. Ezerszer újra fogalmaztam, se éjjelem, se nappalom nem volt miatta. Esküvői beszéd a legjobb barátnő nagy napján. Eszter barátnőm férjhez ment, én pedig bevállaltam 3 dolgot is, amihez - ma már látom - egyáltalán nem értek:
1. Esküvői beszéd
2. Stafírungba terítő hímzés
3. Baráti furfangos nyitó tánc
Végül mindegyik jól sült el, legalább is azt hiszem. Beszédemet majd a házassági évfordulójukon újra posztolom, elöljáróban annyit, Gyula még Jockeyt is legyőzte az Eszti kegyeiért vívott harcban.
Terítőt is hímeztem, ezt egy Excel tréningem bánja, ahol közöltem a trénerrel, lehet, hogy kirúgnak, de ha nem bánja, én ezt most a 2 napos tréning alatt akkor is befejezem, de pánikra semmi ok, félszememmel a kivetítőt nézem.
Baráti furfangos tánc. Eszti és Gyula esküvőjén - azt hiszem - a táncok voltak a legemlékezetesebbek. Alapból azzal indult, hogy a legjobb barátaik párba álltak és táncolva kivonultak, ezzel mintegy este 8-kor elindítva a hajnal 6-ig tartó bulit. Volt itt minden, például este 9-kor AC/DC. Hajnalban pedig mezítlábas szabadban táncolást dobott be az újdonsült férj. Ha nagyon őszinte vagyok, akkor azért be kell valljam, hogy Dió kutyus ellopta ezt az esküvőt, mint a gyűrűhordozó, aki ügyesen szaladt szájában a kiskosárral a padok közt egyenesen a kápolnáig. Nem kérdés, hogy TOP-listás májusi péntek volt! Péntek, mert Kata nem ért rá szombaton..., ezért azóta is hálás vagyok. Ezen az esküvőn jöttem rá arra, milyen jó, ha egy szűk mag másnap reggel közösen falatozik az előző napi menüből. Az ételekre nem emlékszem, de a bőröndöt formázó isteni tortára igen!
Időm sem volt felocsúdni, mikor rá egy évre Marika szólt, hogy stipi-stopi a júniusi hétvége. Tállyára megyünk ottalvós esküvőre. Marika és Béla esküvője maga volt a tökéletesség, icuri-picuri csapat, csodás helyen. Egyszerű volt, fennkölt volt, és minden percében romantikus. Habár nem biztos, hogy a romantika szó jut eszébe az embernek, amikor egy 8 hónapos várandós kismama AC/DC-re ugrál egymaga a szoba közepén, de nagyon jót pörgött együtt akkor is az ÖTYE. TOP-listás? – Még szép! 5*-s volt minden szempontból.
Van egy esküvő, a legfrissebb, ami szívemnek az egyik, ha nem a legkedvesebb. Ez az esküvő tényleg semmi másról nem szólt, csak a szerelmes párról. Nem volt fehér ruha, sem öltöny. Még meghívó sem készült, ez mondjuk érthető, hisz násznép sem volt. Csak Ők, meg mi ketten tanúk. A bátyám esküvője volt az egyetlen, amin ténylegesen sírtam. Esős gödi napon, a gyerekek otthon maradtak a nagyszülőkkel és a nagybácsikkal. Mi pedig elrobogtunk négyen a gödi házasságkötő terembe. Bementünk egy szobába, ahol alig fértünk el. Az anyakönyvvezető pedig elkezdte mondani a szöveget, amire szerintem életemben először figyeltem. Akkor lett csomó a torkomban, amikor a sógornőm sírva mondta az esküt; mikor a bátyámra került a sor, láttam, hogy könnyes a szeme – soha életemben nem láttam még sírni, könnyekig meghatódni, elérzékenyülni is borzasztó ritkán – a hangja is megremegett itt-ott. A szertartás szinte teljes ideje alatt sírtam. Azért is hatott rám így, hogy most írás közben is könnyes a szemem, mert sem a bátyám, sem a sógornőm nem tartotta fontosnak a házasságot, mégis azt láttam és éreztem ott, hogy más dimenzióba kerül, más mélységet és értéket kap egy kapcsolat, ha azt házasságnak hívjuk. Miután felszáradtak az örömkönnyeink, elmentünk a Duna-partra és a ködös, szürke, esős időben készítettünk pár fotót, majd hazamentünk a gyerekekhez. Rita és Szilárd megnyugtatta Szintit, hogy semmi baj nem történt, nincs nagy dráma, csak apa elvette anyát feleségül, nem kell aggódnia, ettől még ők ugyanúgy szeretik egymást. Ezt megkoronázva elmentünk a kedvenc váci éttermünkbe lakodalmat ülni.
Polgárnál járok, elrepült ez a két óra és még mindig nem tudok TOP 3-as listát felállítani. Egyrészt, mert sok TOP-listásom van, másrészt, mert mindenki nagy napja megérdemli, hogy TOP-listás legyen. De azért nem akarok álszent lenni, voltam fura esküvőkön, például olyanon:
ahol az ifjú pár közel volt a 60 évhez, és a menyasszony fehér ruhát és fátylat viselt;
ahol annyira borzasztó volt az étel, hogy anyával nem tudtunk mást tenni, csak egymás után ittuk a pálinkákat, ezért aztán jókedvűre ittuk magunkat;
ahol a lánybúcsúra meg voltam hívva (sőt az én otthonomba szervezték), de az esküvőre nem;
ahol tudtam, hogy a nő évek óta csalja a vőlegényt;
ahol az egyházi szertartás 2 órán át tartott.
Debrecenbe érve arra a következtetésre jutottam, hogy lassan eljön a 2. Esküvők Bummja. Hálistennek a hozzám közel állók jól működtetik ezt a házasságnak hívott valamit, de a környezetemben azt látom, hogy az Első Esküvői Bummok Válási Bummba fordulnak.
Eljött az én időm...
Írás éve: 2020 Február 18
Comments