Amikor a bátyámék Debrecenbe jönnek pár napra, az mindig örömünnep számunkra. Kéthavonta szoktak jönni és egész hétvégére maradnak. Ilyenkor az egész utca, a pékségtől a kisboltig tudja, Kovácséknál itthon vannak az unokák.
Szó mi szó, elég egyértelmű jelei vannak annak, hogy prominens vendégek érkeznek hozzánk.
Először is kezdeném azzal, hogy az érkezésük előtti 3-4 napban óriási nagytakarítás zajlik. A szőnyegek minimum háromszor áttakarítva, elvetemültebb alkalmakkor még akár tisztítóba is száműzzük őket. Az ablakok megpucolva, a csempék a lakás minden zegében-zugában hipóval centiről-centire átsúrolva, az ezüst evőeszköz készlet kipolírozva, a tányérok áttörölgetve, a könyvek portalanítva, szerintem, ha anyán múlna, képes lenne akár tisztító falfestést is csinálni. Ágyneműtartók kisúrolva, ágyneműk frissen mosva, vasalva, paplan, párna a szabadban levegőzik. Tűzhely átsúrolva, fürdőszoba vízkőtlenítve és megannyi, az átlagember számára nem is ismert takarítási tevékenység hajtatik végre. Erre a pár napra tehető apa legaktívabb kertészkedése is, na persze nem abból a célból, hogy a kert rendben legyen, sokkal inkább azért, hogy ne legyen addig sem a felfordult és folyamatosan takarítás alatt álló házban és mintegy megmeneküljön a „Béla, hozd már ide, tedd már el, menj már át, szedd már le” és hasonló utasításoktól. Az egyébként is duracell nyuszi anyukámban ilyenkor szerintem elemet cserélnek és felturbózva, a végsőkig kizsigerelve magát fizikailag (minket pedig idegileg) készül a tékozló fiú és kapcsolt részei érkezésére.
Ebben a 3-4 várakozással teli napban körülbelül tucatszor megyünk a piacra, a friss házi alapanyag beszállítóink: tojás, friss csibehús, méz, disznóhús stb. ilyenkorra időzítik a szállításokat, szóval a bátyámék érkezése előtt pár nappal feltöltjük az éléskamrát; a környező falvakban élő, jól bevált, házi portékákat áruló vagy készítő idős nénik és öregurak ekkorra időzítik a disznóölést, a tyúk és egyéb szárnyasok vágását, valahogy mindig ekkora gyűlik össze 40-60 db tojás és a szomszéd véletlenül pont ekkor hozza nekünk a friss, díjnyertes házi mézét.
Mire a fehér kocsi, benne a számunkra legdrágább négy emberrel megáll a kovácsoltvas kerítés előtt, mi már teljesen elfáradtunk, de amint a kapun befut és topog a két kis manó, mama-papa kicsi unokái, hirtelen új energiák szabadulnak fel, a kimerült készlet a gyerekek hangjától újra megtelik, elemek azonnal feltöltődnek és onnantól kezdve ez a két kis öt éven aluli uralja a terepet.
Nincs olyan, amit ne tehetnének meg a nagyszülői házban. A nappalink hirtelen átváltozik a világ legizgalmasabb játszóházává, estére - ha kell - színház lesz belőle. Az ablak, amit 23 évvel ezelőtt a szüleim azzal a felkiáltással terveztek, hogy az unokák majd ott fognak kuckózni, végre betölti a neki szánt szerepet és állandó sátrazós törzshelye a piciknek.
Imádom ezeknek a napoknak a dinamikáját. A közös reggelik, a pirítós és lazac felett töltött hosszú percek, néha órák a legmeghittebb családi pillanatok, még úgy is, hogy unokahúgom képes mindenkit fél perc alatt ledumálni, és ha ne adj’ isten beszélgetnénk pár szót, egyből jön a minden figyelmet kiváltó mondatok egyike:
Mama, képzeld...
Te papa...
Elhallgatunk, és árgus szemek figyelik, hogyan színesít ki Szinti egy újabb történetet, vagy meséli el, mit álmodott éppen. Andris pedig jóízűen végig falatozza Szinti meséjét meg-megspékelve olyan felkiáltásokkal, hogy busz, lámpa, nyami!
A reggeli után a sógornőm és bátyám útra kel, hogy végre kettesben is lehessenek, beszélgessenek vagy élvezzék a csendet, ami ritkán adatik meg nekik mostanság.
Addig mi otthon felváltva szórakoztatunk és szórakoztatva vagyunk.
Andris papával motorosat játszik, vagy buszt nézegetnek a kertben.
Anya gyorsan összekészíti az ebédet.
Én Szintivel kertet díszítek, mert hiszitek vagy sem, de neki 2 havonta szülinapja van, amit óriási kerti partival ünnepelünk meg.
Aztán rotálódunk, mama Andrissal labdázik, papa Szintivel diót szed, én pedig folytatom az ebéd előkészületeit.
Újra fordul a kör, papa befejezi az ebédet, én Andrissal kergetőzöm, Anya pedig Szintivel rajzol.
És ez így megy egészen addig, míg mi el nem fáradunk, mert ez a két kópé fáradhatatlan. Délután, az ebédet követően Andris mamával elmegy, hogy azért mégiscsak pihenjen egy jót, mi pedig Szintivel titkos lányos dolgokról fecsegünk. Ezek a kettesben töltött percek szentek és sérthetetlenek, ilyenkor gyűjtöm be az infókat, hogy mi zajlik az oviban, ki rúgta meg Sárát (legjobb barátnő), mi történt a Duna-parton, hogy is van ez most a csillagokkal meg bolygókkal. Rajongásig imádom az unokahúgom és csak remélni merem, hogy ha majd lázadó tinédzser lesz, akkor is beavat a titkaiba.
Jó pár óra múlva felébred a másik kis szívem csücske, a világ legédesebb mosolyú kisfiúja, és míg mama és Szinti tésztát gyúr vagy a konyhában tesz-vesz, addig én újra pelenkázom a kis „szarost” és közben olvadozom minden göndör kacagásán, mókásabbnál mókásabb grimaszain és végtelen türelemmel próbálom megtanítani az unokaöcsémmel, hogy a nevem Kata és nem Kaka, de rendre kinevet. Nemrég elárultam neki a nagy titkot, hogy édesapja sokáig hívott – szívatásból – kakamasszának. A történetem osztatlan sikert aratott, amit hangos kacaj kísért.
Aztán egyszer csak váratlanul nyílik az ajtó és mindkét gyerek megérzi, hogy a küszöbön apa és anya várja, hogy nagy sikítozások közepette a karjukba szaladjanak.
Ahogy a szülők megérkeznek, a gyerekek is átváltoznak, hirtelen minden fokozódik. Megjelenik a hiszti, ami előtte nem is volt, a tesó játék, ami egész délután jól ment, átvált életveszélyes küzdelemmé, a dacolás és időhúzás, amit szerintem direkt csinálnak, ezzel is próbára téve a szülők idegeit. Mi meg csak nézünk hárman, hogy: kik ezek a gyerekek és mit csináltak a mi könnyen kezelhető kis rokonainkkal?
Olyan jó lenne megérteni a pszichológiáját, hogy a gyerekek miért váltanak át más stílusra, ha látótérbe kerülnek a szülők.
Újra full house van, jöhet az ászok ásza, a közös ötletelés, mit csináljunk a nap maradék 5 órájában, mert úgy fest, hogy a reggel 7-kor ébredt gyerekek energiái nem lankadnak, sőt!
A fegyvertárunkban jobbnál jobb dolgok szerepelnek évszaktól függően. Játszóház, szökőkút mustra, Nagytemplom csodálat, forró csokizás, szánkózás, erdei séta, kerti parti vagy színház, otthoni közegben.
Este 9-et írunk, eljött a fürdés ideje, ami szintén a napom egyik kedvenc része. Imádom a csobbanás előtti pucimaratont, amikor egymás kergetőzésével végig futják a lakást több tucatszor.
Szeretem, mikor pizsiben babaillatú puszikat adnak és csodálattal adózom azon a végtelen türelmen, ami a szüleiknek van, amikor este ágyba bújás előtt elhangoznak a mondatok:
Éhes vagyok.
Szomjas vagyok.
Hol a cumim?
Mamával akarok aludni.
Inkább anyával akarok aludni.
Hol a radírom? – Ugye! Ugye! Ki hallott már olyat, hogy radír nélkül térjünk nyugovóra?
Nem ezt a cumit akarom.
És ez így megy egészen addig, míg álomba nem szenderülnek, hogy aztán másnap reggel egy újabb szuper nap elé nézzünk.
Indulásuk előtt jön a csomagolás-maraton. Kis doboz, nagy doboz, hűtőtáska, egy kis méz, gyümölcsleves, házi fagyasztott csirke, „Jaj, a tojás itt ne maradjon!”, „a sütit inkább tányérra teszem, fel ne boruljon, „erre vigyázzatok, törékeny házi tészta”, „Eltettétek a vadast?” „Visztek a rántott húsból?”,”Csomagoljam oda a rizst?”,” Van almátok?”
A kapu felé haladva a sógornőm szokta kérdezni, elfáradunk-e egy ilyen hétvége után, kedvet kapok-e a gyerekvállaláshoz.
A válaszom mindig ugyanaz: nem érzem azt egy hétvége után, hogy azonnal gyereket akarok. Sokszor nagyon elfáradunk, de minden perc, amit így együtt töltünk, az annyira szuper és annyira sokat ad, hogy nincs rá szavam. Tényleg Ünnepnapok ezek és mikor elindul a fehér kocsi haza, hirtelen nagyon üres és csendes lesz a ház, az a fajta csend ez, ami nem jó.
Írás éve: 2019
Comments