Ajándékozás

Terápiás céllal kezdek neki ennek az írásnak, hátha sikerül az írott szavak segítségével helyre tennem magamban a Karácsonyhoz kapcsolódó érzéseimet. Először is le kell szögeznem: szeretem a Karácsonyt, legalábbis azt hiszem.

Talán mégis pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznék, hogy nagyon szeretem a Karácsonnyal járó körítést, de magával a karácsonyi ajándékozással súlyos gondjaim akadnak. Nem akarok nagyon elcsépelt vagy klisés lenni, de évek óta nyomja lelkemet az érzés, hogy tulajdonképpen nekem fenntartásaim vannak ezzel az ajándék mizériával kapcsolatban.

Mostanra pedig kifejezetten dühít, sőt mi több, napról napra frusztráltabbá válok miatta. Nem segít az sem, hogy a baráti körömben túlnyomó többségében kisgyerekesek vannak, akiknek ez az ünnep a gyerekek miatt egészen más értelmet nyer és ezért a karácsonyi mámor az egész decemberüket végig kíséri, míg bennem csak mélyül az érzés, hogy erre is egyre érzéketlenebbé válok és hamarosan eljutok a teljes kiüresedésig. Pedig tudom, hogy ez nincs így.

Az elmúlt napokban próbáltam felidézni, mit kaptam tavaly Karácsonyra. Egyetlenegy ajándék se jutott eszembe. Illetve egy eszembe jutott, mert 365 napja azon alszom (párna). Próbáltam visszaemlékezni, melyik karácsonyi ajándéknak örültem a legjobban, amikor úgy igazán nagyon-nagyon boldog voltam tőle. De nem ment, nem emlékszem egyetlenegyre sem, pedig biztos volt ilyen. Ezzel szemben még ma is könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut, hogyan díszítette agyvérzése előtt nagymamám a fát a másik, Alzheimer-beteg nagymamámmal énekelve közösen, miközben kint nagy pelyhekben esett a hó, anya pedig a konyhában sürgött-forgott.

Élesen él bennem, hogyan mentünk el 27 évvel ezelőtt nagypapámmal fenyőgallyakat szedni, hogy karácsonyfa híján az legyen az ünnepi dísz a szobában.

Minden egyes Karácsony reggeli piacozás érzése ereimben lüktet.

Egész évben várom azt a 1,5 órát, hogy apával a Karácsonyfa fényei mellett, megnézzük sokadjára a Bunyó Karácsonyig című klasszikus Bud Spencer filmet, amin persze mindketten bealszunk, ki-ki a maga tévénézős fotelében.

Fülembe cseng Kató nagymama felszólítása: „Meghívnám a társaságot egy Karácsonyi uzsonnára!” - amellyel kezdetét veszi a december 24-i délutáni kalácsevés.

Imádom, ahogy álmos szemekkel üljük körbe a reggeliző asztalt Karácsony első és második napján. Szeretem, ahogy a bátyám humora belengi a karácsonyi reggeliket, ahol lazac, pirítós és tea porcelánban van terítéken.

Még annak a hangulatát is szeretem, mikor esténként ki-ki elvonul olvasni, aludni, hisz nem kell mindig mindent görcsösen együtt csinálni.

Az összes fánkat fel tudom idézni és tudok emléket kötni a díszeinkhez.

Fájó szívvel gondolok arra, hogy elmaradt az utóbbi években a baráti Betlehemezés, amit én annyira nagyon szerettem.

Ragaszkodom már bizonyos tradíciókhoz és szokásokhoz, úgymint mézeskalács sütés a kollégákkal, karácsonyi ÖTYE-délután, családi forralt borozás a vásárban.

Viszont nem megy a barátkozás ezzel a karácsonyi ajándékozás résszel. Erőltetettnek érzem, kényszernek, felesleges pénzköltésnek. Próbáltam megfejteni a miértet, magamban kerestem az okot természetesen, hisz meglehet, onnan ered, hogy tulajdonképpen én nem szeretek ajándékot kapni. Ezt is pontosítanom kell! Tárgyi ajándékot nem szeretek kapni. Illetve még csak ez sem jó szó, nem szeretek olyat kapni, ami bennem nem fogalmazódik meg vágyként. Ehhez viszont nagyon kell engem ismerni, hogy tudják mi is az, amire vágyom.

Na és el is érkeztünk a frusztrációm gyökereihez. Mivel nekem ilyen érzéseim vannak az ajándékozással kapcsolatban, ezért magam is olyat szeretnék adni, amire a másik vágyik.

Ma 5 órán át jártam egymagam a várost, hogy annak a kevés embernek, aki igazán fontos nekem, és akiknél nem aratott sikert a TÁRGYI AJÁNDÉKMENTES KARÁCSONY ötletem, megfelelő kincsre leljek. Boltból ki, boltba be, róttam a kilométereket és nem tettem semmi mást, csak 5 órán át rájuk gondoltam, és rájöttem, rossz barát, sógornő, testvér vagyok, mert nem figyeltem rájuk évközben eléggé, ahhoz, hogy tudjam, most milyen ajándékra vágynak.

A szüleim álláspontja szerint az ajándékozás lényege nem az ajándék, hanem, hogy addig is, míg kitalálod, a másik emberre gondolsz. Nos, drága barátaim és családom, jelentem, én napok óta csak Rátok gondolok. Veletek fekszem, veletek kelek, és még így is fennáll a veszélye, hogy Karácsonyra csak ezt a mondatot kapjátok Tőlem:

Ne haragudj, hogy nem figyeltem Rád eléggé, és nem tudom, mire vágysz a szíved legmélyén.

A frusztrációm másik oka, ha tudom, mire vágyik a másik, vagy mivel szerezhetnék neki örömet, de nincs rá megfelelő mennyiségű anyagi keretem. Ha ez a helyzet áll fenn, akkor majd ez a mondat lesz tőlem ott a fa alatt Neked:

Ha gazdag leszek, veszek Neked Humidor szekrényt. Ha gazdag leszek, viszek több tonna földet a kertetekbe és tujákat, bokrokat, cserjéket, új lámpa figyel majd minden helyiségben, vagy veszek szuper fényképezőgépeket. Ha gazdag leszek, szerzek neked repülőjegyet, sőt még szállást is foglalok, hogy elmehess egy hónapra Indiába és ott jógázhass. Ha gazdag leszek, berendezek majd neked egy helyiséget, telis-tele szalagokkal, szebbnél szebb ruhaanyagokkal, tervezőpulttal és jobbnál jobb varrógépekkel. Ha gazdag leszek, mindennap küldök hozzád egy angol úriembert, akivel napközben angolul beszélgethetsz, hogy gyakorold, ami már írásban jól megy. Ha gazdag leszek, lányos nyaralásra viszlek, ahol csak a szórakozás fáraszt majd el.

Én azonban nem gazdagságra vágyom, hanem időre, amit mindenki puttonyába betehetek, hogy ne kelljen heteket várni arra, hogy együtt lehessünk sokat.

Ha azonban megszáll valami láthatatlan erő, amivel bármit kérhetek, nem időt kaptok tőlem, hanem Egészséget.

Lassan megérett bennem és már az ajkamon pöffeszkedik a zárómondatom: Szeretem a Karácsony hagyományait, ünnepi pillanatait, megható mozzanatait, de nekem ehhez nincs szükségem ajándékokra.

Írás Éve: 2017 December