Konkrétan fel tudom idézni a pillanatot/korszakot, amikor először mélyebb kapcsolatba kerültem Amerikával.
A 80-as évek végefelé jártunk, abban a korban, amikor még VHS kazettán, videólejátszókon néztük a filmeket. Nekünk nem volt akkor még ilyen csodaszerkezetünk, így unokatesóméknál szívtuk magunkba Hollywoodot. Náluk láttam először a Dirty Dancing-et. Nem akármilyen változata volt ez korunk legjobb romantikus filmjének. Az egész filmet egyetlenegy férfi narrátor mondta végig, Baby és Johnny ugyanazon a férfihangon, érzelemmentesen és egysíkúan beszélt. A kiváló magyar szinkron megrázó mélypontja volt ez a megoldás, nekem mégis a kedvenc filmem lett; ha nem láttam százszor, akkor egyszer sem.
A film 1963-ban játszódik és csodálatos korrajzot ad a 60-as évek Amerikájáról. Amikor Baby életcélja, hogy bevonuljon a Békehadtestbe és megmentse a világot, de jön az ízig-vérig amerikai fiú, Johnny – aki mambótudásával nők millióit vette le a lábáról.
Most, útban az Államok felé a repülőn újranéztem eredeti hanggal a filmet és körülbelül tízszer tekertem vissza a részhez, ahol elhangzik a filmtörténelem legszebb szerelmi vallomása:
‘Senki nem ültetheti Babyt a sarokba.’
A következő nagy találkozásom Amerikával szintén kulturális fronton történt, már a 90-es évek elején, amikor a reklámban Koltai Robi sietett be a konyhából, mert az akkor induló HBO-n új film kezdődött. Így történhetett meg, hogy láttam egy filmet Elvis Presleyről, és évekre beszippantott az Elvis-láz.
Ránk, Kovács gyerekekre jellemző, hogy ha valami iránt érdeklődünk, akkor azt a legalaposabban, minden részletre kiterjedően szeretnénk megismerni, ez a magyarázat arra, hogy nincs olyan kérdés Elvis Presleyvel kapcsolatban, amire ne tudnám a választ. Míg más tininek Backstreet Boys vagy Take That volt a falán - esetleg Happy Gang, addig nekem egész alakos Elvis poszter lógott az ágyam mellett. Nem csak Elvisről, de Memphisről is sokat olvastam.
Nálam már múlóban volt az Elvis-láz, amikor bátyámnál kezdetét vette a vietnami háború mánia. Nem volt olyan sorozat, film ebben a témában, amit ne néztünk volna meg. A Nixon című filmet annyiszor láttuk, hogy a végén már úgy beszélgettünk, hogy abból idéztünk. Szerintem az amerikai elnökök közül Nixonról tudok a legtöbbet, köszönhetően a bátyám ez irányú érdeklődésének.
Még Nixon a Watergate ügybe, addig én a Kennedy-gyilkosságba keveredtem bele. Annyira kíváncsivá tett, hogy mi történhetett Dallasban, hogy megszállottan gyűjtöttem az összeesküvés-elméleteket, olvastam a Jackie életrajzot, néztem filmet Marylin Monroe-ról, mindent faltam, amiben Kennedy így vagy úgy szerepelt. Aztán elengedtem ezt a szálat és végtelen türelemmel várom, hogy a karosszékemben ülve a kisunokám majd felolvassa nekem:
“Képzeld mama, feloldották a Kennedy titkosított aktát és az derült ki, hogy 1963. november 22-én Dallasban…”
Dallas! Oh, Dallas! Némi túlzással mondhatnám, hogy két családom van, az egyik, ahová nagy szerencsémre születtem, a másik: a Ewingok. Együtt sírtam mamával és Zsuzsival, mikor Bobby „meghalt”, vagyis Csipkerózsikához hasonlóan álomba zuhant pár száz rész erejéig. A péntek esti Dallas-szeánsz annyira mély nyomott hagyott bennem, hogy pár éve Dallas-szilvesztert tartottunk a barátaimmal.
Elmondhatjuk, hogy az 50-60-70-80-as évek Amerikája már a kezemben és fejemben volt, ekkor lépett a képbe a 90-es évek kultuszsorozata, a New York-i szingli mese.
Ekkor már javában egyetemre jártam és a Szex és New York felülírt minden zh-t és vizsgára való felkészülést.
Persze nem hagytam veszni múltbéli ismereteimet, sőt, kiszélesítettem őket további filmekkel, úgymint: Hazafi, Túl az Óperencián, Született július 4-én, Folyó szeli ketté, A szív hídjai, Keresztapa, Amerikai História X, Fargo és még sok más, amiben vagy pontosan, vagy hollywoodi módra jobban megismerhettem Amerikát.
Mivel a történelem és a politika mindig is érdekelt, ahogy angoltudásom egy bolhapiszokkal jobb lett, elkezdtem nézni a híreket, izgultam az elnökválasztásokon.
Facebookon már évek óta követem a Fehér Házat és a New York Times-t. Érdeklődve figyelem, milyen mértékben vállalnak társadalmi szerepet az elnökfeleségek.
Függője vagyok az amerikai szórakoztató talk-showknak Jimmy Fallonnal az élen, és némi késéssel, de a “The Tonight Show”-t mindig megnézem.
Szeretem az egész nem túl régi történelmüket, a mentalitásukban is sok olyan van, ami számomra szimpatikus vagy irigylésre méltó.
Egy szó, mint száz, én szeretem Amerikát.
Mindezt azért meséltem el, hogy tudja mindenki, milyen háttérrel érkeztem Washingtonba 2018 októberében.
Írás éve: 2018 október
Comments