Bagatell

Kedves Mindenki, nem bánnátok, ha ma kicsit ventilálnék – csak így szép magyarosan – az elmúlt hónapok számomra fölöttébb idegesítő dolgairól? Nem kell nagy dolgokra gondolni, nem politikai értekezést indítok, sőt, még világgazdasági káoszelméletemet is hagyom elmémben tovább érlelődni. Egyszerű hétköznapi dolgokról szeretnék jó hangosan puffogni. Olyan régóta őrlődöm már ezeken magamban, hogy kategóriákba tudom sorolni és csokorba is fűztem őket.

A magyar nyelvben bekövetkezett szófordulatok, amikkel a világból ki tudnak üldözni:

1. Egy egyértelműen hamis állítás. + Ja, nem.

Példamondat:

Annyira élveztem ezt az 5 órás megbeszélést. Ja, nem.

Brr.

Mérhetetlenül utálom ezt a megoldást. Mindig az az érzésem támad, hogy aki mondja, nem nézi ki belőlem, hogy értem az Ő szarkasztikusnak szánt humorát, és a biztonság kedvéért még odabiggyeszti a „Ja, nem” toldalékot, jelezve, hogy ne vegyem komolyan, de neki amúgy minden kétséget kizárólag remek a humora. Zsigeri szinten rosszul vagyok ettől még akkor is, ha olyan emberek mondják, akiket egyébként nagyon szeretek. Ilyenkor nemhogy mosolyt nem csal az arcomra, de kedvem lenne olyan ütemben behúzni neki, ami rímel a „Ja (kéz ökölbe szorít), nem (ütés valahova)” szavakra.

2. Mindenhova IS szeretjük használni ezt a szerencsétlen 2 betűt, és ezzel engem mindenkor IS őrületbe lehet kergetni.

Példamondatok: Mindenhez IS ért.

Én tudom, hogy a mi csodás magyar nyelvünk a lehetőségek és a kreatív megoldások végtelen tárháza, de azért mindent IS ne rontsunk el, mikor olyan szépen ki lehetne fejezni azt a sok-sok pluszt és negatív töltetet, amit ebbe a szerencsétlen agyonhasznált két betűbe próbálunk betuszkolni.

3. Nem likeolom, hogy ez, elhagyva a közösségi média felhőit bekúszik a beszédünkbe is, kérdés, állítás és egyéb formában.

Példamondat: Szerinted az Isti likeolná, hogy megittuk a piáját?

Ebben két dologtól is feláll a szőr a hátamon, a nyelvtanilag teljesen helytelen határozott névelőtől a név előtt és a like szó, ami utal arra, hogy Isti valószínű baromi pipa lesz.

4. Nagyon adom... mit?

Ja, hogy egyetértesz velem? – Köszönöm, legközelebb nyugodtan mondd ezt.

Grétsy László, gyere vissza és álljunk meg pár csodás magyar szóra.

Pörlekedő csokrom újabb gyöngyszeme:

Mit vegyek fel?

Haszontalan kérdés, pláne 5 hónap otthoni munkavégzés után. Miért nem azt kérdezzük, melyik kifingott otthoni melegítőmet vegyem fel a kettő közül a „porba még jó lesz” pólók valamelyikével?

Az is végtelenül felháborít, hogy a karantén és otthoni munkavégzés szabadságához szokott melleim, egyszerűen bojkottálnak minden olyan intézkedést, ami őket újra a melltartó szorításába zárná. Nem engedelmeskednek, látványosan és fájdalmasan szenvednek, és ellehetetlenítik az életet, bármilyen szuper-kényelmes viseletben is.

Itt és most szeretnék hangot adni hihetetlen mélyről jövő megvetésemnek, ami kíséri a konfekcióméret fogalmát. Egy olyan világban, ami mindenhonnan visszhangozza az igen népszerű diverzitás szót, konfekció szabásmintákat alkalmazni minimum felháborító és mi több, érthetetlen. Azt, hogy nekem a többletsúlyom és alacsony magasságom miatt az S-XL-ig méretek között kell garázdálkodnom, már megszoktam. De, őszintén szólva, végtelenül csinos barátnőim is küzdenek hasonló problémákkal, mert normális az, hogy egy 40-hez közelítő nő, a gyerekosztályon keres méretben megfelelő ruhát? Vagy valaki a természet bő adakozása miatt nem tud felvenni egy inget, mert azok 75B-nél nagyobb mellet nem tudnak körbezárni?

Ha a méret még jó is lenne, vagy szúrós az anyaga, vagy ami még rosszabb, undorító írásokkal és mintákkal van tele.

Az már csak hab a tortán, hogy mindenhol ugyanolyan ruhákat lehet kapni, és bárhova mész, 2-3 eladó kokettál, te pedig szépen vidd vissza a ruhákat, amiket próbáltál.

Na ezek miatt vagyok azon kevés nők egyike, aki UTÁL ruhát vásárolni.

Csokrom újabb virága, az „Ó, te drága home office”…

Szerencsés vagyok, szép kertes házban lakunk, igazán kiváló szomszédaink vannak, akikkel tiszteljük és becsüljük egymást. Sőt, még olyan rendkívüli helyzetben is vagyunk, hogy nincs hátsó szomszédunk. A kertünk vadregényes és legalább 4 hely van benne, ahova ki lehet ülni.

Azt gondolhatnátok, hogy ilyen idilli helyen a home office is nyaralás. Rossz hírem van. Az elmúlt 5 hónapban egyetlenegy napot sem tudtam a kertből dolgozni, mert:

- valaki mindig nyírja a füvet;

- az utcánk egyre forgalmasabb és hangosabb;

- a madarak egyfolytában csiripelnek, ami baromi romantikus ébredéskor, de agyrém, ha hívásban vagy;

- nem látom a monitort a naptól;

- csípnek a szúnyogok.

De ha minden klappolna, akkor biztos, hogy leszakad az ég.

Na nem mintha bent jobb lenne a helyzet.

A 3. székemet fogyasztom és most már biztosan tudom, hogy pénzt nem sajnálva veszek magamnak egy igazi, ergonómiailag profi széket.

Hát és derékfájásom állandósult, ezért most már a gyógytorna is szerves része az életemnek.

A másik szoba TV-je, amit a családtagok néznek igen hangosan szól, ezért, hogy ne zavarjon, ajtó-ablak bezárva, ami egyet jelent a pár óra múlva jelentkező fejfájással és fullasztó meleggel.

A munkaidő kötetlen, ami egyrészről remek, máskor meg azt látom, hogy még este 11-kor is e-maileket írok, minden egybe- és összecsúszva.

A másik döbbenetes megfigyelésem, hogy karantén és otthoni munkavégzés idején az irodai munkások két csoportra kategorizálhatók és ez bizony gigantikus feszültséget kelt.

Az egyik csoport a szerencsésebb, vagy nincs gyerek, vagy kirepültek már a fészekből, vagy megoldott az „őrzésük”. Ez a csoport tulajdonképpen nem várt többletidőhöz jutott a karantén miatt, megspórolja a munkába járást, szabadon tehet az idejével, amit csak akar. Na ők azok, akiknek több ideje van a munkára, mint általában. Az ilyen ember úgy érzi, itt az ideje, hogy mindent megváltoztasson, mindent bevezessen, mindent átírjon, újragondoljon és fejlesszen. Hihetetlen tempóban árasztja magából az elmúlt években felhalmozott ötleteket, tevékenységeket és ezáltal óriási munkát generál a második csoportnak. Hogy ne érezze magát egyedül és legyen társasági élete, egyfolytában azon mesterkedik, hogy virtuális vidám programokat szervezzen. Kvízjáték, esti online borozás és hasonló, korábbi megszokott életére emlékeztető elfoglaltságok.

A második csoport az életért küzd. Jobb esetben egy, még nem iskoláskorú gyerek. Rosszabb esetben bérház, több iskolás kiskorú gyerek, nulla segítség, vagy a segítség és társ szintén ebben a csoportban. Ők varázslók, egyszerre vannak több helyen, csinálnak több mindent. Tanulnak a gyerekkel, ebédet főznek, házit ellenőriznek és szó szerint éjjel-nappal dolgoznak, hogy a fentebb leírt csoport soha nem látott aktivitását kezeljék. Annyira ki vannak merülve, hogy belezuhannak az ágyba, és egyetlen dologra vágynak: csendben egyedül lenni. Napi 10-11 óra munka után semmi kedvük a monitor előtt mókás tevékenységeket csinálni. Lassan a Viber, What’s up, Messenger applikációkat is letörölhetik, mert se idejük, se kedvük kommunikálni, még a szeretteikkel sem.

Na én ennek a két csoportnak az egymásra feszülését láttam az elmúlt hónapokban és HR-es lelkem megdöbbenve tapasztalta, hogy a szakma mélyen hallgat, ami újabb okot adott a püffögésemre.

Tényleg igazi terápia nekem az írás, mire teleírtam ezt a 3 oldalt, meg is nyugodtam és elfelejtettem, milyen apróságokon bosszankodtam még az elmúlt hetekben, hónapokban. Most, hogy zen állapotba kerültem, megyek és lenyírom a füvet, fürdőruhában, remélem nem lesz sztrájk a melltartó miatt, mert nagyon likeolom, mikor szép a kert. A szomszédaink is biztos örülnek, hogy este hétkor füvet nyírok. Ja, nem. Aztán kilenc fele visszaülök a gép elé, hogy mindent IS befejezzek a napi munkámban.

Köszönöm, hogy meghallgattál.

2020. Július 30 - csütörtök