Begyógyszerezett Kata emlékei

1983. július 4-én találkoztam először a kórháznak hívott intézménnyel, és ha emlékeim nem csalnak, ez a 3 napos látogatás a klinikán egész jó sikerült. Anyával ismerkedtünk, beszélgettünk, illetve anya beszélt, én meg ordítozással feleltem. Jókat ettem, aludtam, és egy rakás ember gyönyörködött bennem. Ekkor még puszta mosolyommal magamba tudtam bolondítani a jóvágású Dr. Gyurit, akinek a kezében az egész testem elfért.

10 évvel később már nem voltam ennyire szerencsés, már ami a jóképű dokikat illeti, hisz Uzonka néni nem volt sem szép, sem jóvágású, de annál ügyesebben kapkodta ki az ártatlan kisgyerekek manduláit és ünnepelte meg minden műtétjét egy vizespohár vodkával. Leszámítva a doktor néni alkoholgőzös leheletét, tulajdonképpen igen jól szórakoztam és szórakoztattam a kórteremben lábadozó idős néniket.

Hamar rájöttem, hogy kislányos csacsogásom és a délelőtti doktor nénit utánzó vizitjeim egy csapásra közkedvelt kis beteggé tettek és egy szempillantás alatt kivívták Uzonka néni ellenszenvét.

Az 5 napos kórházi látogatásom alatt életre szóló barátságokat kötöttem Marika, Gizi, és Irénke nénivel, akik utána még évekkel később is azt kérdezgették a szüleimtől a piacon összefutva:

“Hogy van a kis doktornőnk?”

Ebben a “korai Kovács szakaszban” mindenki azt hitte, sorsom predesztinálva van az orvosi pálya felé, de biológia és kémia tanáraim hamar rádöbbentettek, ez biz’ nem az én hivatásom, így jó időre távol kerültem a kórházak fertőtlenítő szagától.

Egészen tegnap estig…

Már kora délután komoly küzdelmeket vívtam magamban, hogy a határidős feladatok felsorolásával egy időben ne tálaljam az ebédemet is a HR csapat elé. Éktelen hátfájásom és levegő után kapkodó szervezetem végül arra késztetett, hogy a HR meeting utolsó 10 percét már állva töltsem.

Állapotom csak rosszabbodott, amikor délután szembesültem azzal, hogy a legmasszívabb forgalmi dugóba keveredtem. Dőltem én jobbra, balra, előre, hátra, énekeltem hangosan, hátha az eltereli figyelmemet, káromkodtam és pityeregtem, de a fájdalom csak hevesebb és hevesebb lett. Megváltásként jött - később hozzám csatlakozó - útitársam felajánlása:

„Kata drága, vezetek én hazáig.”

Így a kormányt átadva, végül az anyósülésen tekeregtem 2-2,5 órát. Figyeltem a tájat, játszottam a hátsó ülésen ásítozó kutyussal, mindent bevetettem elterelő hadműveletként, de minden próbálkozás csak másodpercekre hozott békét fájdalomtól lüktető gyomromban.

A szülői házba hazaérve végül kiszakadt belőlem a zokogás. Így - 28 év után - anyával ismét bevettük a Nagyerdei Klinikát. Bár mire az ügyeletre értünk, már a fájdalomtól és könnyektől beszélni se bírtam, azt azért felfogtam, hogy nagy a nyüzsi. Ekkor még nem sejtettem, hogy az itt várakozó betegek és kísérőik élete 5 kemény órára összefonódik.

Az ügyeleten megkaptam a dicsérő szavakat:

“Na drága, maga aztán egy kalandor, TAJ kártya Budapesten, háziorvos Vámospércsen, és a székhely Debrecenben.”

Az ügyeletes doktornő hamar rádöbbentett, melyik kérdés sort utálom a világon a legjobban.

„Hol fáj?”

Teszik ezt fel egy olyan embernek, aki órák óta a testének minden nyílásában görcsöl.

„Tompa vagy heves a fájdalom?”

Egy újabb hülye kérdés, ha tompa lenne, feltehetően nem itt lennék.

„Fáj nyomásra?”

Ostoba! Nyomás nélkül is a kínok kínja.

Pontosítva tehát tüneteimet, végül injekció formájában kaptam egy extra adag fájdalom csillapítót. Miután azonban 20 perc elteltével sem enyhültek a görcsök, és a tünetek egyre hevesebb émelygéssel és szédüléssel is párosultak, a sürgősségi osztályra száműztek.

Kétségbeesetten kerestem Ross Dokit, Cartert és a többi Vészhelyzet szereplőt, de csak sápadt arcú fiatal lányokba, aggódó apukákba, anyukákba és rokonokba botlottam.

A várakozás hosszú órái alatt megtudtuk, hogy az egyik idős hölgy vérnyomáscsökkentő gyógyszere rosszul lett beállítva és most 200-al zakatol. A velem szemben ülő fiatal lány apukája egy csapásra az est főszereplője lett. Minden titkot megtudtunk arról, hogyan érte el, hogy az 5 gyerekével soron kívül megvizsgálják őket - a legtutibb módszernek a legkisebb pulya ajtó rugdosása bizonyult. Az ő lányának cisztája van, de a vakbelét akarták kiszedni. Az egyik betegnek a szemét szúrták ki. A másik sarokban kucorgó alkoholmérgezéses fiút a barátai hozták be, akik ajándékként vettek neki 1 üveg bort, 1 üveg whiskyt és egy guminőt, de ki sejtette, hogy se a piát, se a szexet nem bírja? Ilyen és ehhez hasonló finomságokkal találkoztunk a vizsgálatok közti szünetekben.

Habár még a várandósság gondolata sem merült fel bennem, mégis sokadik ultrahangos vizsgálatomon vagyok túl és mindig meghat, mennyire tudom szeretni a 9 centi hosszú, 3.5 centi széles epémet. Nagy büszkeséggel nézem a monitort, hogy az ott bizony az én szervem. Felocsúdva az epémmel történt nagy találkozás után, a váróban lévő székeken összegubózva vártunk arra, hogy a sánta és szarkasztikus Dr. House botjával rám mutasson.

„Maga ott, jöjjön be….”

Írás éve: 2011