EB-t nyertünk

EB-t nyertünk. Nem, nem vicc: EB-t nyertünk. Elmondom, hogy történt. Édesapámmal lengyel–észak-ír meccset néztünk, mikor nagyot sóhajtott:

Hú, de várom már a keddi osztrák–magyar meccset!

Mire én megjegyeztem:

Annyira nem értem, miért az EB idejére tesznek egy osztrák–magyar barátságos felkészülési mérkőzést.

Apa kicsit bambán nézett, így folytattam.

De most tényleg, nem gáz, hogy itt az EB, minden nap minimum 2 meccsel, mi meg most szervezzük ezt a mérkőzést, és még közvetítjük is az EB helyett?

Kiskatám, vágod ugye, hogy a magyar válogatott 44 év után kijutott az EB-re? – szegezte nekem, mély felháborodással a kérdést apa.

Hát nem, nem vágtam. Nem is értem, hogy csúsztam le erről az infóról, mikor 15 éves korom óta LOKI meccsekre járok és a bátyám szerint, azon kevés nők közé tartozom, aki tudja és fel is ismeri, mi az, hogy les, kötény stb.

Ilyen előzmények tükrében nem meglepő, hogy ma Esztivel a hangos kocsmák helyett igazi lányos, vintage hangulatú kávézó helyre ültünk be. Fél nyolc magasságában elszaladtam oda, ahova mi nők csoportosan járunk, kivéve most. Eszti ezt az alkalmat használta fel arra, hogy okos készülékével képbe hozza magát, és mutatta nekem, hogy 1-0-ra vezet a magyar válogatott. Dupla megkönnyebbülésem után folytattuk utunkat, hogy Marikát meglepve jóga után, ahogy azt az egészséges étrend szerint kell, este 8-kor sült krumplit toljunk be. Útba esett több szórakozóhely. Harsány felkiáltások, még nagyobb káromkodások és egyszer csak egy nagy robbanás, megszerezte a 2. gólt a magyar sereg. Nem, ezt sem láttuk, sem élőben, sem tv-ben, mert Marikára vártunk a jóga “szenthelyen”. Viszont hirtelen erős lett bennem a már jól ismert érzés, hogy bárcsak mégis egy kocsmában ülnék, nemzeti színű sállal a nyakamban és ugranék fel a székről, ahogy ezt tettem réges-rég a Lovardában többedmagammal.

Itt most azonban nem volt se sál, se kocsma, de ott volt Eszter, aki amúgy úgy lett igaz barátom, hogy 2002 tavaszán elmentünk egy Loki meccsre közösen, és azóta is élvezem fanyar humorát, és minden helyzetben éles látását. Nem volt ez máshogy most sem, mert a meccs lefújása után rögtön megjegyezte: Most tuti az lesz, hogy mindenki arról beszél, esélyesek vagyunk az EB győzelemre. Ilyenek vagyunk mi, magyarok, szélsőségesek, túlzott pesszimizmus és nem reális optimizmus jellemez minket. Itt továbbjutunk, és ha szerencsénk van, a következőben olyat kapunk, aki éppen csak átbukott ide. Aztán pedig azért nyerünk, mert a mi focistáink nincsenek úgy kizsigerelve, mint a sztárjátékosok.

Summázta a meccset. Végszóra befutott Marika és magával hozta a szakadó esőt. Szakkommentár Eszterből hirtelen Coelho lett és fennkölten megjegyezte az esőre:

S ím záporoznak az osztrákok könnyei.

Jó nagy adag kajával ünnepeltük meg a sikert. 2 nagy adag sült krumplink és klubszendvicsünk felett, immáron hárman arra lettünk figyelmesek, hogy a kocsmában, ahova betértünk megnézni a Portugália–Izland meccset, a mellettünk lévő “haveri galleri” ékes szószólója latolgatja az esélyeket.

Izlandot megverjük, portugálokkal X-elünk és kijutunk a negyeddöntőre.

Eszti bőszen bólogatott és örült, hogy újfent beigazolódott sejtése, miszerint e győzelem hatására mindenkit vérmes remények fűtenek. Ezt a szálat továbbpörgetve a 90 perc alatt még küzdött egymással a két ellenséges csapat, azt beszéltük, milyen mázlisták vagyunk mi, hogy megadatott nekünk is az élmény, hogy szurkolhatunk az EB-n a magyaroknak. Mi több, meg is nyerjük a tornát, és mikor 80 évesen az unokáink az idősek otthonában majd a fociról kérdeznek, elmondhatjuk nekik, bizony, mi láttuk a 2016-os aranycsapatot, ahogy 44 év után győztes meccsel tért vissza az arénába. Dzsudzsák lesz az új Öcsi bácsi és majd kacagva meséljük, hogy egyikőnk se látta a győztes gólokat, mert vintage kávéházban szörpöztünk egész meccs alatt. 11 óra felé bontottuk sátrunkat, addig osztottuk az észt tehetségről és szorgalomról, miközben hébe-hóba szemünket a TV-n legeltettük, hogy a zöld gyepen folyó küzdelmet figyelhessük. Az utcára kiérve frenetikus hangulat fogadott minket. Míg a kocsimhoz értem, lépten-nyomon daloló, nemzeti mezben sétáló csoportokba botlottam. Harsogták hangosan, “Ria-Ria Hungária”, skandálták, bármerre mentem:

“Ki a jobb – Magyarok”....

A Csapó utca sarkán kis csoportba verődött srácok épp a Himnusszal próbálkoztak, erre csak a szövegből jöttem rá, a dallam valahol elveszett. A virágpiac végén, a fagyizó előtt akadtak, akik már táncoltak. Meglehet, csak az EB nyitómeccsének győzelmi mámorában úszott most Debrecen népe, de úgy hiszem, az eufória ugyanaz, mintha Magyarország Európa-győztes focicsapatát ünnepeltük volna.

Ez volt hát a mesém arról, hogy lett a magyar válogatott "EB Bajnok" azon a varázslatos június 14-én, mely azóta „hivatalosan” is Nemzeti Ünnep.

Írás éve: 2016