Egy napos csoda

Ma másképp kelt fel a nap.

Nem tudom, hogy a hormonális változásoknak – amik este végig mentek bennem és kísérik a következő pár napomat –, vagy az éjszakai rémálmomnak, ami miatt többször felriadtam, esetleg a korai kelésnek köszönhetően-e, de ma olyanban volt részem, amit évek óta nem éltem át. A legutóbbi ehhez hasonló természeti csodához Törökországba kellett repülnöm.

Történt ugyanis, hogy a fentebb felsorolt mesterhármasnak köszönhetően ma nem sok időm és energiám volt kikenni-fenni magam.

Az alapvető higiéniai szokásaim után, hajamat spanyolosan-féloldalasan összefogtam, egy apró virágot is tűztem bele, melynek nem titkolt célja az volt, hogy nem éppen frissen mosott fürtjeimről elterelje a figyelmet. Mivel már 7 órakor elviselhetetlen meleg és páratartalom volt, ezért ruházatom egy pántnélküli rózsaszín felsőből, az agyonhasznált, de mindig jó rövid farmernadrágból illetve az idő és kosz által szürkévé színeződött fehér topánkámból állt.

A tengerpart homokjában sárgára érlelt fehér táskámat lazán oldalra csaptam és ilyen harci díszben léptem ki a Vivaldi szálloda főbejáratán.

Ahol is két spanyol férfiba és egy hangos felkiáltásba botlottam: “Azta szépségem, de gyönyörű vagy…!” – Tudom-tudom, nem szabad hinni az utca férfinépének. De hölgyeim, őszintén, nem sokkal jobb a napot egy ilyen mondattal indítani, mint egy hangos dudaszóval, csak mert sávváltásnál elfejtettünk indexelni?

Nekem, bevallom derekasan, mosolyra húzta a számat, ami újabb bókok lavináját indította el. A két spanyol legény dicshimnuszát még a saroknál is hallottam. Meg is állapítottam, nem kell olyan gyakran hajat mosni, hadd higgye csak mindenki, hogy ébenfekete loknijaim vannak.

Még nem értem el az utca végét, amikor a szállodámmal szomszédos hotel 4. emeletéről füttyszóra és huhuzásra lettem figyelmes. Habár mindig meghallom a köszönésnek ezt a fölöttébb fura módját, az esetek 90%-ában nem foglalkozom vele, de ma mégis félszegen felpillantottam.

Mr. Kreol Szálkás Izom integetett és kérlelt hangosan:

“Édeske ne mozdulj, várj meg, már rohanok is Hozzád!”

Szegény Szálkás Izomnak fogalma sem volt róla, hogy még megboldogult egyetemista koromban letettem a nagy esküt: tanárra és pasira nem várok!

Határozott és egyre vidámabb léptekkel bandukoltam, amikor mellém szegődött egy helybéli máltai néger fiú.

„Te biztos orosz vagy, az orosz lányoknak van ilyen szép arca.”

Ekkor már sejtettem, valami fura van ma a levegőben, 2 utca alatt 3 különböző pasitól megerősítés, ez több is, mint, amit nő kívánhat.

A néger fiú cigi és gyújtó után kutatva táskájában, elmaradt mellőlem. De nem maradtam sokáig visszajelzés nélkül. Elérve Saint Julian partyzónáját egy tucat alkoholgőzös fiatal elismerő kiáltozásait zsebelhettem be. Habár vallom, részeg ember = őszinte ember, azért az ő mondataikat ignoráltam, mert önbizalomhiány ide vagy oda, nem dőlünk be akárkinek.

10 perccel később, és egy halom pozitív véleménnyel megérkeztem az iskolába.

A szokásosnál is többen gyűltünk össze ezen a reggelen. Körülbelül 40-en lehettünk az aulában, amikor egy - mint később megtudtam - svájci fiú elkiáltotta magát: “Úristen de bájos az arcod!”

A teremben nyüzsgő 20-25 lány hevesen forgatta a fejét, kíváncsian kutakodva, ki kaphatott ilyen nyilvános vallomást. Magam is eltöprengtem, hogy jó-jó, persze, nincs okom panaszra, hisz megdicsért egy spanyol, egy hotellakó, egy máltai, és még a részegek is kedvesek voltak, de azért 40 ember előtt döbbenetes felkiáltásnak áldozata lenni, nem ugyanaz!

Körbenéztem, vajon melyik mellettem ásítozó szépség lett a nyertes, amikor a svájci fiú egyszercsak előttem termett.

“Bocsi, nem akartalak zavarba hozni, de tényleg nagyon bájos az arcod.”- mondta felém fordulva. Én pedig lányos zavaromban csak hebegtem-habogtam, hogy véletlenül se stimmeljen rám az okos jelző.

“Köszönöm szépen.” – dadogtam, miközben reménytelenül bíztam abban, hogy az eseménynek híre megy a tanári szobában és Greg is meglep valami fondorlatos kedvességgel.

Nem tudom végül ez történt-e, de valahányszor találkoztunk ma, előre köszönt és 32 foggal mosolygott rám.

Felocsúdva a délelőtt meglepetéseiből, délután átadtam magam az angol tanulásnak.

Az egyik órán arról kellett esszét írnunk, hogy mit jelent számunkra a szépség. Az óra végén Eliso, a brazil fiú mellém helyezkedett és ekképp szólt: “Kata, számomra az igazi szépség Te vagy”. Mielőtt hangot adhattam volna döbbenetemnek, Eliso-t körbe vették a barátai. Ám a sors és Eliso nem hagyta, hogy végkifejlet nélkül maradjon a diskurzus, és ahelyett, hogy a következő órán a tanár által kiadott feladatra koncentrált volna, hosszas eszmefuttatásba kezdett, hogyan is lettem számára szépség ikon. Volt ebben a monológban minden, szónoklat a szenvedélyemről, a hangomról, a lelkemről, majd a végén feltette a nagy kérdést: “Eljönnél velem vacsorázni?”

Végre, gondoltam! Végre valaki képes a második lépésre is.

Miután vége lett az óráimnak, a közelgő vacsora gondolatával a fejemben ballagtam hazafelé, amikor az írek közkedvelt pubjához értem. Egy kis csoport kopasz – angol huligánokra emlékeztető – fiatal sörözött. Az egyik rózsaszín inges brittől megkaptam az utolsó napi adag bókomat, és ezzel kipipálhattam valamennyi Málta szigetén fellelhető, különböző nemzetiségű pasas pozitív megerősítését.

Már-már visszataszító önteltséggel szálltam be a liftbe, amikor belibbent hosszú láb, 85 D-s cici, darázsderék, angyali mosoly. Az első emeleten felvettünk még 3 fiút. Az 5. emeletre érve realizáltam, az én varázsom ideje lejárt.

Mert van csoda, ami csak egy napig tart.

Írás éve: 2010 tavasz

Török szépidők