A születésnapom és én borzasztó ellentmondásos kapcsolatban vagyunk. Szégyen, nem szégyen, de engem minden évben megvisel, hogy öregszem. Próbálom ezt olyan köntösbe bújtatni, miszerint olyan életszeretet van bennem, hogy elszomorít, hogy mindig egyre kevesebb lesz belőle, de ez egy őszinte blog, nem szédítem az olvasóimat ilyen álszent dologgal, még ha van is igazságtartalma, a helyzet az, hogy a hiúságom, a ráncaim, az őszülő hajam a legnagyobb probléma. Egyfelől tehát nem örülök annyira az évfordulónak, másfelől viszont gyermeki izgalommal várom. A sok három-, négy-, öt év körüli kisgyerek, akik körülvesznek és csillogó szemmel, lelkesen számolják, hányat alszanak még a születésnapjukig, rádöbbentettek, hogy jómagam is hasonlóan érzek, csak 34 évesen ezt már ciki lenne mindennap strigulázni. A másik nagy ellentmondás bennem, hogy nem várom el senkitől, hogy megköszöntsön, soha nem sértődöm meg, ha ez elmarad, viszont rettentő jólesik, ha valakinek eszébe jutok, sőt, mi több, vannak olyan emberek, akiknek a köszöntésére már babonásan figyelek, és csalódott vagyok, ha nem érkezik meg.
Ma reggel a bátyám és én, mikor kölcsönös fáziskésésben felköszöntöttük egymást, realizáltuk, hogy nem csak külső vonásokban de bizonyos jellem- és viselkedési szokásokban is hasonlítunk.
Mindketten hendikepesek vagyunk mások születésnapjának megjegyzésében és megemlékezésében. Az egymásét csak azért tudjuk, mert a szüleink voltak olyan jó fejek, hogy úgy hoztak össze minket, hogy 5 óra és 5 év választ el bennünket. Július 4-én és július 5-én láttuk meg a napvilágot. Szóval egymást azért hellyel-közzel be tudjuk lőni, de van, hogy hatodikára vagy harmadikára csúszik át a köszöntés.
Nem akarom rontani egyébként sem rózsás helyzetünket, de muszáj papírra vésnem az egyik kedvenc történetem, bizonyítékul a fentiekre. Jó pár évtizede történt, még azokban az években, mikor mindketten otthon laktunk. Bátyám a hűtőbe benézve egy tortára lett figyelmes.
- Kata, kié ez a torta? - kiáltotta nekem.
- Milyen torta? - jött a válasz tőlem.
- Gyerekek, az az én tortám. - szólalt meg a születésnapját aznap ünneplő Anyukánk.
Ebből is jól látszik, hogy a mi szeretetünk nincs korrelációs kapcsolatban a születésnapi köszöntéseinkkel.
Abban is nagy egyetértés van köztünk, hogy mivel mi tisztában vagyunk hiányosságainkkal e téren, soha nem sértődünk meg, és nem várjuk el a köszöntést senkitől sem. Viszont őszinte csodálattal és tisztelettel tekintünk azokra az ismerőseinkre, barátainkra, rokonainkra, akik minket évtizedes mulasztásaink ellenére is minden évben rendületlenül felköszöntenek. Nem várjuk el, de rettentő jólesnek nekünk a köszöntések és igen, nem titkoljuk, ilyenkor kicsit elszégyelljük magunkat. Én egy kicsit jobb vagyok amúgy a helyzet kezelésében, mert a születésnapom után még pár napig (amíg tart a lelkiismeretfurdalás) rendületlenül köszöntöm a Facebookon az ismerősöket, de jaj, szegény decemberiek...
Nem születésnaphoz tartozik, de arra is rájöttünk ma, mikor felköszöntöttük egymást, hogy rettentően utálunk telefonálni. A telefoncsörgés nekünk már egyet jelent a munkával, döntéssel, problémamegoldással, kéréssel és érkezzen bárkitől, ezek az érzések nyomot hagynak minden híváson. Épp emiatt a telefonjainkat is borzasztó slendriánul kezeljük, a visszahívási és üzenetválaszolási kultúránk - nem szépítem - KATASZTROFÁLIS, de talán nem túlzok, ha azt mondom: nekünk ilyen kultúránk nincs is. Most jövök csak rá, hogy - lehet emiatt - az egyetlen ember, akinek a hívásait mindig, minden körülmények között felveszem (ha meghallom), az a testvérem. Ilyen témák kíséretében kívántunk egymásnak sokat és boldogat, ajándékról már évek óta nem értekezünk, hál’ istennek azt elrendezik a szeretteink.
Kicsit elszakadva a testvéremtől, de ráhangolódva az ajándékokra, meg kell, hogy említsem az idei termésem. Talán a karácsonyi bejegyzésemben már írtam arról, hogy nem szeretek ajándékot kapni. Feszült leszek attól, hogy nem tudom eléggé kimutatni, hogy mennyire tetszik, meghat és örülök neki. Rögtön itt is van a másik ellentmondás, nem szeretek ajándékot kapni, miközben meg annyira szeretem az összes ajándékomat, amivel születésnapomkor meglepnek. Évekre visszamenőleg fel tudom sorolni mindet (szemben a karácsonyival, amit már szilveszterkor is nehezen idézek fel). Nem tudom, hogy miért van, de a születésem évfordulóján csupa olyan dologgal kedveskednek nekem, ami számomra nagyon sokat jelent.
A HR csapatomtól idén egy olyan kis könyvet kaptam, amivel hosszú hónapok óta szemezgetek, a kísérő szöveg mellé az volt, hogy írjak bele sok szösszenetet. Kaptam mellé tollat (sokat), mert azokat rendszerint mindig elhagyom, vagy másoktól véletlenül lenyúlom. Megleptek fotóalbummal, benne sok-sok közös képpel, hogy akkor is velem legyenek, ha épp a világ másik felén pihenek. Nincs szülinap könyv nélkül, az is bekerült a puttonyomba, ahol helyet kapott még egy csodás, Kis Padlizsán által készített fagyitorta. Ennyi már önmagában elég lenne, hogy azt mondhassam, szép termésem volt a 34.-en, de másnap az asztalomon virágcsokor és színházjegy fogadott egy remek barátomtól, majd a legmókásabb/legviccesebb ajándékom szintén egy jó barátomtól, mely azóta - ha hinni lehet a főnökömnek - a munkahelyem legnagyobb emberének virtuális postaládájában önálló életre kelt, és dicsőséges nemzetközi karriert fut be, reméljük, ezzel hozzásegítve engem a nagy találkozáshoz.
Érkezett meglepetés az én postaládámba is, újabb csodás képek Esztertől, amit eddig titkolt. A Kis Padlizsán szebbnél szebb torták dömpingjével ünnepelte 34. életévem. Pénteken koncertre megyek, mert Andi kolléganőmtől megtanultam, az embernek nem születésnapja, hanem -hete van.
Fürdőzök még pár napot a születésnapi mámorban, hogy aztán hétfőtől ráhangolódjak arra, hogy jövőre újabb sokkoló számot "ünnepelhetek". Azt hiszem, kimondhatom, ez az öregedés dolog nehezen megy nekem...
Írás éve: 2017, de örökérvényű
コメント