Fairség

Nem is olyan régen úgy indult egy szösszenetem, hogy azt ecseteltem, reggel fél hatkor már az irodában vagyok és dolgozom. Ebben az írásban elég erős PR-t nyomtam, hogy én vagyok a munka hőse, azt hiszem, úgy fair, ha megmutatom a másik oldalt is, amikor nem megy a munka. Bizony akadnak napok, amikor

bárhogy igyekszem, érzem, ez a nap most nem más, mint tömény szenvedés. Hiába iszom halomra a kávét és a kólát, egészítem ki a "to do/teendők" listáját, csak nem akar beindulni a szekér.

Ma pontosan ilyen napom volt. Nem sokszor fordul elő, de egyértelmű jelei vannak, amikre oda kell figyelnem, hogy ne okozzak maradandó károkat.

Az egyik jele, hogy képtelen vagyok a munkára koncentrálni. Van úgy, hogy hatszor elolvasom ugyanazt a mondatot, de mégsem marad meg belőle semmi. Vagy el se jutok addig, hogy elolvassam a mondatot, mert már a második szónál kizökkent valami, és tucatszor kezdek neki.

Az is elég egyértelmű jel számomra, mikor körülbelül 20 e-mailem van elkezdve, de egyik sincs rendesen befejezve.

Ezek azok a napok, amikor minden körülöttem zajló beszélgetést meghallok, sőt szívesen be is csatlakozom.

Talán épp emiatt ezek a napok sokat lendítenek társas kapcsolataimon. Ilyenkor még arra is ráveszem magam, amit normális körülmények közt soha nem teszek: lekísérem a kollégáimat dohányozni, hogy végre első kézből, a dohányzóból halljam a legfrissebb híreket. Én ugyan nem dohányzom, de lelkesen szívom be a nikotinfüsttel együtt a pletykákat is.

A legbiztosabb jele annak, hogy ma ultra „hatékonytalan” napom van, az, amikor elkezd zavarni az asztalomon a rendetlenség. Ilyenkor jön az érzés: azért nem megy a meló, mert káosz van a fejemben, azért van káosz a fejemben, mert kupi van az asztalomon.

Az ilyen napokon szentül hiszem, hogy az asztalom rendje kölcsönhatásban van agyam strukturáltságával, így hát fogom magam és elkezdek takarítani. Ez a tevékenység amúgy hosszú órákra leköt, mert úgy negyedévente/félévente tör fel bennem az olthatatlan vágy a makulátlanul tiszta munkahelyi környezet iránt.

Ilyenkor mindig akkurátusan kidobálok minden fontos iratot, vagy épp megtalálok minden fontos iratot. Átrendezem a képeket és a cserepes virágokat az asztal jobb sarkából a bal sarkába. Kidobálom a beszáradt körömlakkokat (ne is kérdezzétek, mit keres körömlakk az íróasztalom fiókjában), selejtezem a már nem fogó tollakat.

Amikor kész vagyok vele, jön a virtuális asztalom, a gépem foldereinek rendberakása, főképernyő letisztítása.

Tiszta az asztalom, jöhetnek az e-mailek és – végre – a rám váró feladatok elvégzése, de a munkakedvem, habár már délután három óra felé jár, még mindig nem ébredt fel.

A legjobb orvosság nekem mindenre az írás, de szösszenetet munkaidőben sosem írok - ez nálam elvi kérdés -, így negyedévente vagy félévente küldök egy totálisan nem munkával kapcsolatos levelet csapatomnak, kiknek fele tőlem távol Pesten ül, másik fele pedig élőben követi egész napos kálváriámat.

Ma elmerülve a „nem megy ma a munka” szlogenemben ezt a levelet rettyintettem, és akkor még nem is sejtettem, hogy az e-mailem végül egy új szösszenet forrása lesz.

Subject: Nem Munka_ Élet a debreceni irodában

Sziasztok,

Valami Bűzlik Debrecenben….

Szó szerint! Elérkezett Debrecen legsötétebb hónapja, az augusztus vége, amikor a környék gazdái elkezdenek trágyázni és a nyár utolsó szellői ezt a tömény bűzt felénk tolják.

Az év 11 hónapjában és 332 napjában áldás a debreceni iroda fekvése, de most olyan, mintha tehénszarba lógatnánk a lábunkat és nyakig merülnénk a trágyában.

Hermetikusan bezártunk minden ajtót és ablakot, én, ha tehetném, a kintről érkezőket egy steril szobába vezetném, tiszta ruhát kapnának és egy alapos zuhany lenne a munka előfeltétele.

Aki olyan bátor, hogy kimerészkedik a “falu” határain túl, bizony-bizony szaglószerv károsodással tér vissza és ezen nem segít a 'coffee&go', illatosan gőzölgő feketéje sem.

Úgy fest, hogy a kanalak és villák is messzire menekültek a bűz elől, ugyanis egyetlenegy villa és kanál sincs a szinten, de kezdem azt hinni, az épületben sem.

De épp ez bizonyítja HR csapatunk rátermettségét, hiszen késsel és kézzel enni húslevest, tökfőzeléket csak nagyon kreatív, leleményes emberek tudnak.

Újabb javaslat: érdemes lenne a konyhaajtóra egy fém érzékelőt szerelni, hogy besípoljon, mikor valakit villaszöktetésen ér.

Amúgy ha kérdeznétek, hogy vagyok, őszintén elmondhatom, hogy frusztráltan. Nem csak a bűz és az evőeszközök hiánya borzolja kedélyemet, de minél több levelet küldök ma el, annál több „outofoffice-nem vagyok elérhető” email érkezik és én minden „outofoffice-nem vagyok elérhető” levélnél hosszú percekre elmerengek: Te, drága címzett, vajon most merre pihensz? Pálmafák alatt koktélozol, történelmi helyszíneket látogatsz meg, netán hűs tenger habjai közt a matracon ringatózva elaludtál, vagy az otthonod kényelmében, fantasztikusan izgalmas könyvet olvasol? Könnyen meglehet, épp nagyokat nevetsz a családoddal.... Nem baj, erős maradok, pozitív leszek, és azt mantrázom magamban: Nem vagyok irigy, szeretem a munkámat, nem vagyok irigy, szeretem a munkámat...

Amit lassan folytatnom is kéne, így hát bevégzem e rövid értekezésem arról, milyen most az élet itt nálunk Debrecenben.

Felétek milyen szelek fújdogálnak?

Elment a levél, jöttek a válaszok és azok megválaszolásával végre újra felvettem a mailboxom által diktált ütemet, befejeztem a húsz félig megírt üzenetemet és fél hatkor - a hónapban szerintem először - időben kikapcsoltam a gépet, mert este várt rám a jól megérdemelt grill- és Scrabble-party, hogy azáltal feltöltődve holnapra visszatérjen a megszokott munkakedvem.

Írás éve: 2017 augusztus