Felismerések

Szerda reggel 6 óra 20 perc van. Már több, mint egy órája bent vagyok a munkahelyemen, úgy, hogy tegnap este fél tíz volt, mire hazaértem Budapestről. Azt hiszem, az ilyen emberre mondják azt, hogy sztahanovista.

Épp ezért, hogy ne tűnjek túlságosan strébernek, úgy döntöttem, mégiscsak adok magamnak egy szösszenetnyi időt, mielőtt az új riportomba belefogok. Ez amúgy a B tervem, az A tervem az volt, hogy lemegyek a törzshelyemre kávézni, kiülök a Kálvin térre és 10 percig nem teszek semmi mást, csak szívom magamba a friss levegőt, de úgy tűnik, a kávégép velem ellentétben nem munkamániás és még nem éber ilyen korán, potyára mentem hát. Üsse kő! Így legalább loptam magamnak egy kis időt, hogy beavassalak Titeket életem egy újabb részletébe.

Rengetegszer említettem már, de jobb, ha most is papírra vésem, egy angolszász multinacionális cégnél dolgozom a humánerrőforrás osztályon, így tehát szerteágazó kapcsolatok és feladatok vesznek körül. Pár hónapja ráadásul új pozícióba is kerültem, ami egészen új felismeréseket hozott.

Az első pár megfigyelés nem is tőlem, hanem a családtól származik, akiknek volt szerencséje végignézni egy munkahetemet, mert úgy alakult, hogy azon a héten végig otthonról dolgoztam.

1. A 8 órás munkaidőmből körülbelül 6-ban angolul beszélek telefonon.

2. Ha csak nem kell mellékhelyiségbe mennem, van, hogy egész nap, reggel 9-től este 6-ig nem állok fel az asztaltól.

3. Munkajellegű kérdésekben sokkal struktúráltabb és összeszedettebb vagyok, mint magánügyekben, hogy rögtön egy példát is hozzak, ilyen a közüzemi számlák rendezése.

Az otthoni munkahetemet múlt héten egy olyan követte, amikor angol kollégák érkeztek nemzetünk fővárosába, hogy a csapatommal és velem eltöltsenek két napot, és felhasználják ezt a 48 órát arra, hogy közös erővel megváltsuk a világot, de legalábbis felfejlesszük a folyamatainkat és rendszereinket.

Nos, ebben a két napban ért a másik nagy felismerésem. Amennyire nem fűlik a fogam az elején az ilyen protokolláris látogatásokhoz, egésznapos workshopokhoz és az azt követő kicsit kötetlenebb vacsorához, annyira élvezem és feldob mindig az ilyen esemény.

Angol kollégám legutóbbi látogatása különösen mély nyomot hagyott bennem, nem csak azért, mert éles esze és sziporkázó humora két fergetegesen jó hangulatú napot eredményezett, de azért is, mert újabb felismeréshez érkeztem.

Régóta keresem már a hibát magamban, mit nem csinálok jól, mi miatt nem jön az a nagybetűs szerelem, de még csak egy nem nagybetűs sem. Hiszem, hogy a hiba valahol az én készülékemben van. Múlt héten azonban kezdett fény derülni a saját buktatóimra.

Az történt ugyanis, hogy ezzel a jóképű angol pasassal elmentünk a szokásos protokolláris céges vacsorára kolléganőink kíséretében. Mivel nekem mértékegységekben nem megfogalmazható mennyiségű szorongásom van a nyelvtanilag hibás angol tudásom miatt, ezért ha csak lehet, minimálisra szorítom a társalgást. Ahol a sors valamit elvesz, máshol pótolja. Az angol nyelvtudásom ugyan hiányos, ám annál professzionálisabban tudom az arcmimikámat használni egy ilyen beszélgetés során, és elhitetni a hallgatóval, hogy teljes mértékben követem a társalgást és minden egyes kiejtett angol szó jelentésével tisztában vagyok. Ez a képességem azt szokta eredményezni, hogy a beszélő partner tényleg minden témát érint, a gazdasági világválságtól a nukleáris háború fenyegetettségén át, a hároméves kislánya napi rutinjáig, és jó esetben nem veszi észre, hogy én, aki vele szemben ülök, a második mondatnál már erősen küzdök, hogy megértsem körülbelül a felét az elhangzottaknak. Ha netán mimikám és csillogó-érdeklődő tekintetem cserben hagyna, még akkor is ott van a világ legerősebb fegyvere, különösen egy férfival szemben, a mosoly. Nem szokásom visszaélni vele, de tény, hogy külföldi kollégáim körében szinte mindig mosolygok, ez már egy pavlovi reflex. Ennél még hatásosabb és kiütéses győzelmet arat, ha nagyokat nevet az ember. Itt azonban okosnak és hiperérzékenynek kell lenni, hogy kacajunkat a lehető legjobbkor időzítsük.

Természetesen egy 4 órás vacsora alatt csak bólogatni és nagyokat nevetni sovány teljesítmény, egyszer-kétszer kénytelen megszólalni az ember, továbblendíteni a beszélgetést, hogy gördülékeny legyen, ami nekem különösen fontos. Ilyenkor szoktam alkalmazni a rövid, grammatikailag könnyen kezelhető kérdő mondatokat, természetesen a kollégáról vagy az Ő - számomra fontos - véleményéről.

Ha netán visszakérdezne, akkor a kevesebb több alapon, csak izgalmas infók röviden megfogalmazva, így még rejtélyes is marad az ember.

Úgy fest, a kevesebb tényleg több, mert valahogy a külföldi kollégákkal ezek alatt a céges vacsik alatt, tényleg baráti viszony alakul ki és utána szívhez szóló köszönöm levelek érkeznek, hogy milyen remek volt a vacsora, hasznos a meeting, sőt mi több, még egy két vicces momentumra is visszautalnak és kollegiális kapcsolatunkat őszinte tisztelet és megbecsülés lengi be.

Íme az újabb felismerésem: az idegennyelvi korlát talán pont az erősségem lesz, mert sokkal jobban figyelek, többet mosolygok, nagyokat nevetek, sokat kérdezek a másikról, egyetlenegy dolgot nem teszek: nem beszélek túl sokat, és azt hiszem, ez a kulcs.

Elhatároztam hát, hogy ezt a taktikát fogom követni a magyar származású erősebbik nem felé is. Mosolygok, nevetek, kérdezek, és keveset beszélek.

Ha már felismerések heteit éljük, itt egy újabb, erre tegnap egy jó barátom hívta fel a figyelmet, szerinte a pesti ingázásainkkal (hasonló munkakörben dolgozunk és ingázunk városok között), már legalább kétszer körbekerültük a Földet.

A mai felismerésem: ha reggel 5:30-kor már bent vagy a munkahelyeden, nyolcra teljesen elfáradsz...

Írás Éve: 2017 augusztus