Gasztronómiai kicsapongás

Mindig is szerettem enni, a finom falatokról való lemondás számomra a legnagyobb büntetés.

Bevallom, ebben a témában - különösen ami az édességet illeti - sokszor elfelejtem a mértéket, aminek minden esetben meg is van az eredménye. Én az a típus vagyok, aki már attól hízik, ha ránéz az ételre. De amilyen könnyen felpattan 5 kg, olyan borzasztó nehézségek és kőkemény önmegtartóztatás árán vánszorog le az az 1-2 kg. Szóval az életnek ennek a területén akadnak gondjaim. Evéseimet - legyen az egy répa, vagy egy duplacsokis tortaszelet - jó ideje mélységes bűntudat kíséri. Így a táplálkozás évek óta párosul egy soha el nem múló rossz érzéssel.

Ám ezen a máltai szombat reggelen elhatalmasodott rajtam a „leszarom” érzés.

Így elhatároztam, hogy Gozo szigetén tett egynapos látogatásomat egybekötöm egy gasztronómiai kicsapongással is.

Amikor a tikkasztó forróságban felhevült testem a tenger hűs vizében boldogságra talált, éhségért felelős szerveim is működésbe léptek.

Nem tehettem mást, mint engedtem a létfenntartás követeléseinek és betértem a partmenti vendéglőbe.

Az étlapon (bár meglehetősen eklektikus volt) kiszúrtam egy tetszetős leírást.

Spagetti, speciális máltai szószban érlelt nyúlhússal.

Arra igen hamar rájöttem, hogy a nyúl a máltaiak nemzeti étke, minden formáját és fajtáját imádják, gondoltam, ha már kicsapongok, hát tegyem azt a helyi ízlésnek megfelelően.

Így választásom a spagettis nyúlra esett.

Nem tudnám megmondani, ettem-e nyulat korábban, ha igen, akkor se jó, se negatív élményt nem hagyott bennem, így túl nagy elvárásaim nem voltak ebédemmel kapcsolatban.

Mini adag spagettim (a meleg egyik jótékony hatása, hogy az ember fele annyit eszik) 15 perc múlva már az orrom alatt illatozott.

Szenteltem pár percet az étel külsejének felmérésére. Nem találtam benne semmi kivetnivalót, nem volt egérfarok, séfhajszál, pincérfog az ételben, így nekikezdtem.

Minden szempontból tökéletes volt a választásom. A hús ízletes és porhanyós volt, a rágóizmok csak félgőzzel kellett, hogy dolgozzanak, a spagetti nem volt túlfőzve, de nem is tört bele a fogam, a szósz önmagában is ízletes volt.

Büszkén veregettem meg a vállam, hogy a jó barátok és a finom étel kiválasztásához nagyon értek.

A jóllakottság érzésével telt a következő 6-7 óra, ám szállodai szobámba visszatérve gondolataim a reggeli fogadalmam körül cikáztak, miszerint ez a nap márpedig egy gasztronómiai kirándulás is.

Összeszedve tehát maradék energiám, elsétáltam a már törzshelyemnek számító máltai kis éttermembe.

Leültem a szokásos sarki asztalomhoz, és rövid eszmecserébe kezdtem a legkedvesebb idős pincérbácsival. Ki-ki a maga angoltudásának megfelelően számolt be a nap eseményeiről.

Párhuzamos monológjainkat az étlap megérkezése szakította félbe.

Hosszasan hezitáltam a hangzatosabbnál hangzatosabb ételkülönlegességek között, míg végül úgy döntöttem, királyrákot választok kulináris élvezeteim zárásaként.

Az első sokk akkor ért, amikor 20 perccel később 8 kis rák 16 szemmel nézett farkasszemet velem. Nem tudom miért, valahogy nem számítottam rá, hogy látom áldozataim szomorú szempárjait. Nem volt más választásom, lefejeztem őket és az asztal másik sarkába toltam a nem kívánt testrészeket.

A következő megpróbáltatás a hús megtalálása volt.

Egész kicsi koromtól késsel-villával eszem, még akkor is, ha senki nem látja, azok csoportjába tartozom, akik még a csirkecombot is késsel eszi, noha azt az etikett kézzel is engedélyezi.

Szóval, csak ahogy tanultam, fogtam a késem, a villám, és megpróbáltam feltörni a fejetlen rákom maradék testén lévő páncélt.

Először a kés csúszott ki, majd a villa, végül a rák vándorolt át a tányér másik végére.

A pultnál bámészkodó pincér barátom, miután jót mosolygott próbálkozásomon, odajött kezében egy kis rákkal, és pár másodperces oktatást tartott arról, hogyan szabaduljak meg a páncéltól.

Reccs, puff, siker, az első falat rák már a számban.

A harmadik ráknál már olyan érzésem volt, mintha világéletemben rákpáncél-leszedő lettem volna, de persze ahogy az lenni szokott, megint hamarabb ittam a medve bőrére.

Annyira akartam, hogy profin sikerüljön, olyan hévvel és szenvedéllyel roppantottam szét a rákom, hogy a fele a szomszéd asztal felé repült, és az idős pár boros poharai mellett landolt. Hálát adtam az égnek, hogy nem a pohárban.

Hiába a nagyvilági nő mosolya az arcomon, innentől kezdve senki nem hitte el nekem, hogy ettem én már rákot és jártam én már étteremben. Megbélyegzett nő lettem. Valahányszor felemeltem a kezem, aggódó szempárok tucatja figyelt.

Miután visszaszereztem az idős pártól a rákom farát, már pontosan tudtam, hogy a 8 kicsi rák bosszúja kísért.

A negyedik rákom teljesen erkölcstelen volt, ahogy hozzáértem, már meg is szabadult páncéljától. Végre, akadálymentesen élvezhettem az ízét. Az első falat mennyei volt, a második falat valami ismert, de nem kedvelt ízre emlékeztetett. Sebaj, gondoltam meglocsolom egy kis citrommal, hogy mindenki lássa, tudom, miért van a citrom odatéve.

A savanyú lé csak felerősítette az ízt és most már egyértelműen, beazonosíthatóan GABI fogkrém íze volt. Kellő önkontrollal legyűrtem a falatot és megállapítottam, a fogmosással ma már nem kell bajlódnom.

Miután a rák kg-ját aranyban mérik, nem volt szívem otthagyni több mint a felét, meg aztán, milyen értelmetlen halál lett volna a megmaradt 4 ráknak, hogy kóstolás nélkül a kukában végzik.

Így, bár már a szemem sem kívánta, csipegettem még az ötödikből is egy pindurit, majd a kést a villám mellé fektettem, jelezve, jöhet a számla.

Hazafelé sétálva megint előtört a bűntudat nyugtalanító érzése. Kétségbeesetten kerestem a magyarázatot és az okot arra, miért borította el az éhség megint az agyam. És ekkor a semmiből felbukkant a válasz egy ezeréves közmondásba bújtatva:

Ki az evést nem élvezi, a szexet nem szereti! :)

Rák lakoma

Írás éve: 2011