Hamis kép

Bajban vagyok. Pontosítok, nagy bajban vagyok. Annak idején, mikor elkezdtem írni a szösszeneteket, tudtam, hogy csak a legjobb barátaim és a család olvassa. Ez biztonságérzetet adott és bátran, bármiről mertem írni.

Viszont mióta a facebook is otthona a blogomnak, időről időre elbizonytalanodom, mit és hogyan írjak meg. Egyáltalán írhatok-e én ezekről ennyire nyíltan? Nem ártok-e ezzel saját magamnak? Ráadásul fennáll a veszélye, hogy az emberek, csak a blog alapján ítélnek meg, alkotnak rólam véleményt, mikor ez csak egy része a személyiségemnek.

A blogon, bár sok mindenről írok, azért nem a teljes valóm.

Sokszor kapom azt vissza, hogy olyan a blog, vagy amit írok, vagy én, mint Bridget Jones.

Vissza-visszaolvasva a soraimat, azon morfondíroztam, hogy én tényleg Bridget Jones lennék? Be kell vallanom, nem szeretem a párhuzamot. Nem szeretem Bridget Jonest, a filmet igen, de a kitalált személyt nem. Mert idétlen, béna, nem túl okos, sokszor ciki és mert ezeknek a fényében egyszerűen nem értem, hogy egy olyan pasi, mint Mark Darcy mi a rossebet eszik rajta. Természetesen, ha a hasonlóság azzal jár, hogy jön egy Mark Darcy, ám legyen, eltűröm, de azért köztem és Bridget között, azt hiszem, ez a legnagyobb különbség.

Szóval elméláztam ezen, más szemmel olvastam a soraimat és rájöttem, talán tényleg hamis képet mutatok magamról. Ha már mindenképp egy romantikus hősnőt kéne választanom, akivel azonosulni tudok, akkor én inkább lennék: Elizabeth Bennet a Büszkeség és Balítéletből.

A legjobban mégis azt szeretném, ha egy kicsit hasonlítanék Anne Shirley-re, vörös haj nélkül.

Ő álmodozó, mint én. Kebelbarát, mint – remélem – én a Legeimnek. Szerető és családcentrikus lánygyermek, talán, mint én a szüleimnek. Hóbortos és kicsit lökött. Néha hisztis. Hisz a romantikában, de nem megy bele lapos vagy unalmasnak ígérkező kapcsolatba. Regényt ír. Kiváló elme. Gyakorlatias és életképes. Vágyik a szerelemre, de olyanra, ami nem átlagos, és ezért talán úgy tűnik, válogat.

Igen, ha lehetne, azt kérném, Anne Shirley-hez hasonlítsanak, még akkor is, ha nincs birtokomban minden képessége. Elkalandoztam, de hát ez is egy Anne Shirley-s sajátosság. Visszakanyarodva hozzám és a bloghoz, mindig kíváncsian figyelem egy-egy írásom utóéletét. Van, amire azonnal kapok válaszokat, kritikákat, gondolatokat. Van, amire sokkal később és nem is úgy érkezik a visszajelzés, ahogy arra számítok.

Januárban, az újév mámorában írtam egy szösszenetet, amiről nem gondoltam, hogy ilyen reakciókat vált ki a környezetemben lévő férfiakból, legyen az régi barát, volt kolléga, egykor volt osztálytárs vagy csoporttárs, távoli ismerős, és sorolhatnám tovább. Ilyen vagy olyan visszacsatolásaikból rájöttem arra, hogy:

1. Férfiak is olvassák a blogom, nem csak az az egy-kettő, akiről biztosan tudtam. Ez roppant motiváló!

2.Ha egy szingli nő kicsit is kedves egy pasashoz, netán tényleg barátként kedveli, akkor azt a férfi - minden esetben, férfitől függetlenül - félreérti.

3. A férfiak egója, őszintén, minden keserű szájíz nélkül mondom, irigylésre méltó.

Egy szingli nő azonban nem feltétlenül van azért egyedül, mert béna, vagy nem szép, nem csinos, vagy unalmas (még ha mindennek érzi is magát), hanem azért, mert valami rendhagyóra, valami különlegesre vágyik, valami olyanra, ami Őt elbűvöli, kihívások elé állítja, szórakoztatja, és nem hisz vagy remél minden csókban, vagy pasiban igaz szerelmet. A szingli nő ereje pont abban rejlik, hogy férfi nélkül is képes boldogulni és boldog lenni, épp ezért csak olyan férfi léphet be az életébe, aki ehhez hozzá ad és nem elvesz.

Írás éve: 2019