Hazaszeretet

Az általános és középiskolai kötelező ünnepségeket leszámítva soha életemben nem tűztem ki kokárdát. Idestova több, mint 10 éve nem is fogtam a kezembe kokárdát. A 3 lehetőségem közül csak egyet használtam fel arra, hogy szavazzak. A legutóbbival meggyőződés hiányában nem tudtam élni. Nálam okosabb emberek ezekből levonhatnák azt, hogy nem szeretem szülőhazámat.

DE! Legutóbbi HR csapatépítésünk alkalmával tudatosult bennem az ellenkezője.

Dunamenti országok HR-esei mind összegyűltünk, hogy a cseh kastélyok szépségeit megcsodáljuk. Kávészünetben arról beszélgettünk, hol is tarthatnánk a következő 2-3 napos meetingünket. Főnököm feldobta, hogy majd a Puszta kietlensége remek terep lesz egy kötetlen szórakozásra. Ahogy a témát boncolgattuk, és az Alföld kopár sík vidékének látnivalóit ecseteltük, még a magyar kollégák között is büszkeség töltött el, hogy én biz’ ízig-vérig alföldi csaj vagyok, s nekem is börtönéből szabadul sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom. A lehetőség, hogy bemutathatom Debrecent és a környékét, annyira feltüzelt, hogy a Budapest-Debrecen - magányos 2,5 órás - kocsiutamat arra használtam fel, hogy szabadjára engedtem fantáziámat és összeállítottam a programokat. Gödöllőnél rájöttem, nem lesz elég 2 nap. Ahogy haladtam a kilométerekkel, úgy jutottak eszembe jobbnál jobb magyar sajátosságok.

Itt van például a frenetikus gasztronómiai ízvilágunk. Ki gondolná, hogy a túrós tészta csirkepörkölttel micsoda harmonikus ízvilág. Egykor volt amerikai HR igazgatónk például élt-halt a kovászos uborkáért. Még Görögországban sem ettem olyan finom görögdinnyét, mint a püspökladányi homokban érlelt hazai tökféle. Ahogy a rádióban a magyar énekes Monte Carlo-ról énekelt, akarva-akaratlanul is összehasonlítottam a Balaton kikötőjét, vitorlásait a Monte Carlo-i fényűzéssel és cseppet sem éreztem, hogy a mi kis tengerünk nem nyújthatja ugyanazt az élvezetet. Az országutat a lemenő nap utolsó sugarai borították be, körbenéztem és el tudtam képzelni, ahogy az afrikai szavanna vörös útján oroszlán után kutatok. A 3 héttel ezelőtti tiszai kenuzásunk felelevenítette bennem a bangkoki csatornarendszeren történt hajózásunkat. Valahányszor átjövök az Erzsébet hídon, úgy érzem magam, mintha a Golden Gate hidat szelném át. Budaörs tip-top, rendezett kis utcácskái a svájci Alpok hangulatát idézik.

Magyarország 93 036 km2-én ott az egész Világ, csak észre kell venni.

Bár szörnyen lehúzó, már-már bosszantóan melankolikus, és szentül hiszem, hogy sportteljesítményünk kudarcához nagymértékben hozzájárul, mégis mindig meghatódom a Magyar Himnuszon. Örömmel hangoztatom szerte a világban, hogy itt élnek a legszebb nők. Némi elfogultsággal büszkén vállalom, hogy minden életbevágóan fontos dolog feltalálója magyar, de legalábbis magyar vér csörgedezik az ereiben. Lehet, hogy nem minden királyunkat tudom századra sem besaccolni, de az augusztus 20.-i Virágkarnevál a legméltóbb megünneplése István királynak. Ha támadják a magyar focit, én vagyok az, aki élharcosként védelmezem, mert fiatalságom legszebb élményeit, a csapatszellemet és a hovatartozást köszönhetem neki. Ha már sport! Ki tud mutatni még egy olyan pöttömnyi országot, ahol ennyi gyönyörű testű, szép arcú, világ- és olimpiai bajnok vízilabdázó él? Bár folyamatosan a közoktatás hanyatlásáról lehet hallani, jó tudni, hogy egy angol családnál helyre tudtam tenni (bőségesen hiányos földrajztudásommal is), hogy az USA fővárosa Washington és nem New York. Igen, vannak dolgok amiken változtatnék: Jó lenne nevetve és nem sírva vigadni. Jó lenne, ha az emberek örülni tudnának a szomszédjuk zöldebb füvének. Ha előbb keresné mindenki magában a hibát és csak aztán okolná a politikusokat, a kormányt, a múltat, a jövőt, a főnökét, a szüleit, a munkakörülményeket…

Mégis azt kell, hogy papírra véssem, minden nemzeti sajátossággal együtt: örülök, hogy a gólya 28 évvel ezelőtt ide pottyantott és alig várom, hogy külföldi kollégáimat elkápráztassák a kék ruhába öltözött ostorcsattogtató betyárok. Tűkön ülök, hogy lássam a pillanatot, amikor először megízlelik a hamisítatlan slambucot.

A polgári lehajtónál már biztosan tudtam, hogy bennem túlcsordul a hazaszeretet, de mélységesen utálom, ha ezt divatból rám erőltetik, vagy a túlzott pesszimizmus miatt elhalványítják kicsi hazám értékeit.

Egy lokálpatrióta fruska, aki az angolt is alföldi akcentussal dadogja.

Írás éve: 2011