Kedves Családom, Barátaim, Rokonok, volt osztálytársaim, tanáraim, munkatársak, ismerősök és ismeretlenek!
Ma hosszú és küzdelmes harcok árán végre legyőztem démonaimat, szembenéztem az igazsággal és úgy döntöttem, nyíltan felvállalom ország-világ előtt, amit közel 30 éve próbálok mélyen eltitkolni.
Nyilatkozatom megfogalmazása idején nem állok alkoholos és drog befolyása alatt. Vallomásom megtételére külső erők nem kényszerítenek. Tudatában vagyok hallgatási jogomnak, és felvállalom kinyilatkoztatásom következményeit. Teszem mindezt azért, hogy bűntudatmentes, tiszta lélekkel tudjak embertársaim szemébe nézni. Természetesen elfogadom a büntetést, amit ezek után rám mérnek, de szívem mélyén hiszek embertársaim nagylelkűségében és feloldozást remélek.
Vallomás:
Én, Kovács Kata, kijelentem, hogy MINDEN SPORTOT UTÁLOK, amit nem néznem, hanem csinálnom kell. Ezzel együtt tisztelem és példaértékűnek tartom azokat, akik ebben örömüket és szórakozásukat lelik hobbiból vagy hivatásosan űzik.
…
Jómagam már általános iskolás koromban éreztem, hogy szüleim lényem alkotása közben ezt a képességemet a hallással és jó ritmusérzékkel együtt teljesen kihagyták.
Először akkor szembesültem ezzel, mikor tornaórán a többi diáktól eltérően Kata nem átugrotta a szekrényt, hanem lerombolta egy jól irányított dobbantással. Mondanom sem kell, hogy hátralévő sok éves tanulmányaim alatt ezzel a művelettel többet nem kísérleteztem, és ezért sorba gyűjtöttem be az egyeseket.
A labdajátékok is hamar kikerültek az „életem sportja” listáról. Körülbelül negyedikes lehettem, békésen pletykáltam a barátnőmmel az udvaron, amikor egy nyolcadikos focizó fiú kiáltott felém:
Vigyázz!!!
De mire észbekaptam, egy gigantikus erővel megrúgott focilabda vágódott a hasamba, és 11 fiú röhögött az arcomba. Volt ugyan némi remény, hogy az önként vállalt teniszórák elindítanak bennem valamit, de gyors és ügyes labdaszedő karriernél több nem volt bennem.
Napnál világosabb tehát, hogy én mindig az utolsó voltam, akit bármilyen labdás kiütős játékban kiválasztottak a csapatkapitányok. Ez elég felkavaró érzés volt, ezért szerencse, hogy a tesitanárok biztatásai mindig pontosak és önbizalomnövelőek voltak.
- Kata, ne rinyálj, kússzál fel a kötélen, mindig feljebb a kéz, lábbal megtolod!
Na persze! Fogtak ők már durva tapintású kötelet, ami már-már véresre csípte a tenyered? És akkor még meg sem említettem a kedd délutáni kötelező néptánc órát, a borzalmak borzalmát. Először is énekelni kellett, hangosan. Másodszor ritmikusan mozogni, harmadszor figyelni a többi 25 diákra, aki mind ügyesebb nálad. Istennek hála, hogy a tánctanár Amerikába ment férjhez és ezért az iskola felső tagozatos éveimre beszüntette a kötelező néptánc órákat. Ilyen siralmas előélettel vágtam neki a középiskolának.
A pokol melegágya. Serdülő, önmagával és a világgal dacoló tizenéves lány, rohangáljon fehér pólóban, és extrém rövid kisgatyában, mint egyencucc. Ráadásul az én sulim képes volt a legszűkebb pólókat rendelni, ami újabb frusztráltságot okozott. Nem elég hogy kiadta, amit nem kellett volna, de azzal is szembesülhettél, hogy a korosztályodban már minden lánynak jóval nagyobb a melle, amit persze a zabolátlan tinédzser fiúk szemtelenül vizsgálgattak, valahányszor a bordás falra lettél száműzve. Jobb lenne meg sem említenem, de hát a teljesség jegyében teszem, hogy az órák mindig az iskola körbefutásával kezdődtek, ami persze szülővárosom belvárosának központi részén volt, így tehát ország-világ látta, hogyan lihegsz eltorzult vörös fejjel a katasztrofális egyenruhában utolsóként.
No azért ne ragadtassam el ennyire magam, hisz ért sikerélmény is.
A nagyerdei futóversenyen (amire csak azért mentem, hogy ne bukjam meg testnevelésből) második lettem, ami számomra is felfoghatatlan volt, egészen addig, míg az éremátadón rá nem jöttem, hogy összesen ketten indultunk, és alapból egy atléta alkatú lánnyal kellett párbajoznom az első helyért, ami még az álmoskönyv szerint is egyenlőtlen küzdelem. Míg az érettségi banketten más az eredményeit ünnepelte, én fellélegeztem, hogy végre vége a kötelező sportoknak.
Csacsi Kata…
Az egyetemen 2 dolog kell ahhoz, hogy diplomát kapj:
Tűzvédelmi oktatás és 4 teljesített, aláírt félév testnevelésből. A ZH-k, szigorlatok, és államvizsga gyerekjáték a fenti kettőhöz képest. Így Kata újfent slamasztikában, de legalább egy jó hírrel vágott neki az egyetemi testnevelésnek: Nem kell egyenruha.
Mivel ma színt vallok, itt egy újabb régóta elhallgatott igazság: a testnevelés hiányzó 2 aláírt félévének jócskán volt szerepe abban, hogy egyetemen töltött éveim száma több lett, mint 5. Idő- és helyhiány miatt nem részletem egyetemi sportkálváriámat, legyen elég annyi:
Viva La Gyógytorna!
Felmerülhet mindenkiben a kérdés: Miért most? Miért most szánta rá magát egy fiatal, egészséges női szervezet arra, hogy vallomásával megbotránkoztasson másokat?
Nos, mindezt az egészségem érdekében teszem, ugyanis a következők súlyos lelki gondokat, és pszichés frusztráltságot okoznak.
1.
A tény, hogy míg én minden szakításom után újabb és újabb úszógumikat növesztek, addig szegény összetört lelkű fickók rákapnak a futásra, vagy egyéb alantas sportra, amitől fél éven belül vadítóan jól néznek ki, míg én újabb mélypontomban újabb párnákat növesztek. Pedig Isten látja lelkem, én próbáltam! Biz’ Isten próbáltam, hogy a sport kitöltse az űrt az életemben és ne telhessen el úgy nap, hogy nem szomjazom egy kis mozgás után esténként. Voltak, akik azzal bíztattak, hogy lesz egy sport, ami az enyém, amiben Önmagam vagyok és akkor nem kötelező feladatnak élem majd meg.
Nos az alábbi sportok ezek szerint nem az én sportjaim:
Futás, Jóga, Úszás, Aerobic, Biciklizés, Spinning, Zsírégető torna, Tae-Bo, Fitt Ball labda, Zumba, step aerobic, Hot jóga, pilates, kondi terem, Norbi, Réka, Béres Alexa, Cindy, Bíró Ica, tenisz, foci, salsa…
Remélem, egy versenyzőt sem hagytam ki a sorból.
2.
Óriási lelkierőről teszek tanúbizonyságot akkor, amikor nem törlöm azonnal azokat az ismerőseimet facebook-ról, akik estéről-estére azt posztolják, hogyan futották át rekord idő alatt a világot és hogyan égették el a testükben lévő összes kalóriát, és -utolsó döfésként a szívembe - hozzá teszik, mindezt mennyire szeretik.
3.
De a leginkább abba golyóztam bele, hogy a csapból is az folyik: minden fejben dől el. Én koncentrálok, elmondom magamnak és el is hiszem, hogy igazat beszélek, amikor ezt hajtogatom:
- Ne izgulj, a tüdőt nem lehet szájon át kiköpni!
- Neeeem olyan laza az az izom, hogy elszakadjon, gyerünk tovább!
- Nem vagy te fáradt, csak kicsit erősebben lihegsz.
- Nem folyik az orrod, ne terelj, nem kell megállni.
- Nincs itt meleg, csak most mindent erősebben érzel.
- Meg tudod csinálni. Képes vagy rá.
- Ez neked jó.
Mégis azt hiszem, az én fejemmel valami baj van…
Vagy csak túlságosan is hedonista alkat vagyok és szeretem magam annyira, hogy nem alázom meg jellemem azzal, hogy mennyire béna vagyok. Tisztelem és becsülöm a Testet, amit kaptam és nem herdálom el holmi sportolásra… egészen addig a pontig, amíg ezt a testet meg nem látom a tükörben.
Mert akkor bizony elmegyek a legközelebbi fitnessterembe és megveszem a bérletet a Kick-Boksz-ra, mert azt még nem próbáltam és ki tudja, lehet, hogy ez az én sportom.
ui: Nem szoktam a szösszeneteket senkinek sem ajánlani, de ezt most elismerésemül küldöm és ajánlom az összes Barátomnak, aki biciklitúrákra megy, félmaratont fut, maratont fut, jógaguruvá válik, Balatont átúszik, Balatont körbefut, IRON MAN-t teljesít, Spartan nagykövet… és mindezt SZERETI! Engem pedig időről időre fellelkesít!
Írás éve: 2013
Opmerkingen