30-on innen, 29-en túl, bevallom, még futótűzként sem rohanta le szürkeállományomat a gyermekvállalás gondolata. Már csak azért sem, mert hiába próbálkozom a lakás különböző pontjain különböző dísznövényekkel, sorra pusztulnak el, száradnak ki, vagy tűnik fel rajtuk a rothadás bűzös jele, ezáltal pedig komolyan megkérdőjeleződik gondviselési képességem egyéb élőlényeken.
A sors azonban úgy döntött, mentőövet, jobban mondva egy másfajta tanulóleckét küld felém, egy 3 hónapos, csont-bőr, defektekkel teli kóbor kiscica formájában. A halovány remény, hogy az anyai ösztönök talán valahol mélyen bennem is megvannak, feltámadt, amikor egy átlagos munkanap végén úgy döntöttem, dobok minden józan érvet, anyagi kockázatot, békés magányos estéket, mámorító függetlenséget és örökbe fogadom azt a tüneményesen ronda, elárvult kiscicát, akit azon az átlagos reggelen pillantottam meg.
Szotyi cica idestova 1 hónapja önfeledten játszadozik szerény hajlékom (minden egyes sarkában megtalálható) porcicáival, cipőfűzőkkel, és gyilkos csapást mért még életben maradt cserepes növényeimre. Miután minden gondoskodásomat a lehető legédesebb és legszeretetreméltóbb módon hálálja meg, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy 1 hónapja nálam lévő 4 hónapos csöppséget hazavigyem hosszú hétvégére a szülői házba.
Egész héten edzettem magam és próbáltam Napraforgót is felkészíteni az előttünk álló több órás útra. Még próbakört is tettünk a kocsival, hogy lássam, nem szédül, nincsen hányingere és nem tiszteli-e meg az anyósülést pisivel és kakival, ahogy elindul alattunk a négy kerék.
Tökéletesen jól viselkedett, így aztán teljes magabiztossággal ígértem meg szüleimnek, hogy péntek este érkezem Szotyi cicóval. Cicakosár elő, egy pelenka a kosárba betéve, egy másik vészhelyzet esetére a cicahordozó zsebében, és tényleg csak szükség esetére egy másik a táskámba. A kedvenc selyem játszófonala, egy szőrmebábu már a kosárban és indulás előtt még bedobtam a kedvenc tollát és egy szívószálát, ha netán unalmas lenne az út. Macska ropogtatnivaló a cicahordozó kosár minden sarkába elrejtve és persze a 4 napos macskakaja zacskókba kimérve elfóliázva a táska zsebében. Minden készen állt, már csak a cica hiányzott. Még egy kis hancúrozás a lakásban, egy utolsó alomra rakás (nehogy az úton kelljen) és pár biztató simogatás után betettem a hordozható, cipzáros, levegős táskába. Bőrönddel, cicával a karomon büszkén szedtem a lépcsőfokokat, hogy ösztönösen rendkívül jó gazdi vagyok. Egészen az utca végéig így is gondoltam.
Ahogy elhagytuk otthonom jól ismert macskaköveit, pártfogoltam elkeseredett nyávogásba csapott át. Semmi gond, nyugtattam a cicát és magamat is, ez még csak az első pár km sokkhatása, ahogy megszokja a guruló kocsit, a hangulata is sokkal jobb lesz. Csak hát egy baj volt: a kocsi a legnagyobb pénteki dugóban nem nagyon tudott 3 méternél egyszerre többet gurulni. Először akkor gondoltam arra, hogy a cicával együtt visszafordulok, amikor 1,5 órás macskanyávogós, idegtépő dugó végére az M3-as kivezető szakaszán voltam. Miután önképemben én mindig is bevállalós anyukának képzeltem magam, úgy gondoltam, egy 4 hónapos, megállás nélkül nyávogó macska sem fog erről az útról eltéríteni. Így megkötözve idegeimet tovább haladtam a kilométerekkel, egészen a gödöllői pihenőig.
Itt ugyanis a cica olyan mélységesen frusztrált és elkeseredett sírásba csapott át, hogy úgy éreztem, muszáj egy gyors pillantást vetnem rá. Ahogy kinyitottam a táska ajtaját, Szotyi azonnal elhallgatott és gyorsan a kormányra ugrott, ahol a legnagyobb elégedettséggel bámult ki az ablakon, és köszönte meg felszabadítását egy orrpuszival. Adtam neki pár percet, gondoltam így nem lesz olyan nagy törés a lelkében az elmúlt 2 óra borzalma, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy rendben van, egy kis kajával elterelő hadműveletet hajtottam végre, és újra a cicahordozó táskámban folytatta az utazást. És persze a nyávogást. Arra gondoltam, hogy értelmes élőlények módjára megbeszélem vele a dolgot, amúgy is számtalan gyereknevelési könyv szól arról, hogy kezeljük a gyereket partnerként. Próbáltam felhívni a figyelmét, hogy koncentrációm veszélyben, ha ezt csinálja. Bevallom, némi érzelmi zsarolást is belevittem, mondván, ha nem hagyja abba, akkor nem csak az ő, de az én én életemet is kockáztatja, azét, aki oly nagylelkűen örökbe fogadta. Sajnos azonban minden érvemet egy hangos ellenérv nyávogás követett. Így aztán megállapítottam, kicsi még ő ehhez a véleményütköztetéshez, megpróbálok más eszközöket bevetni. Mivel lehet egy gyereket megnyugtatni? - pörgettem az agytekervényeim. Éneklés! Ó, hogy ez eddig nem jutott eszembe. Gyorsan be a rádió, ahol épp a heti TOP 10 slágerlista szólt. Diadalittasan zendítettem rá, Oláh Ibolyával karöltve:
Kevés vagy, Ádám! Nálam van az alma. Mit ér a kígyód, (ha) nulla a hatalma?! Ma éjjel végre győzni fog a nőnem. Beléphet bárki a party-ra, csak ők nem.
De úgy tűnt, Szotyiban még nem hatalmasodott el az emancipáció érzése és hangos rosszallását fejezte ki. Semmi baj, egy mindenre elszánt gazdi nem esik búba, csak mert az első szám nem tetszett.
Örültem is, mert épp egy kedvemre való jött: Rihanna. Annyira belefeledkeztem a dalba, annyira figyeltem arra, hogy jó helyen képezzem a hangokat, hogy a másodperc törtrészéig magam is elhittem, hogy TOP-listás hanggal és tehetséggel áldott meg a sors. Csak hát az egyetlen hallgatóságom, egy mélységesen elkeseredett macsek nem osztotta ugyanezt a nézetet, és ha lehet, még hangosabb nyávogásba kezdett. Az ember persze mindig tanul, még a „gyerekétől” is, így aztán elfogadva a hangomra tett megjegyzéseit, úgy döntöttem, meghagyom csak a rádiónak és a TOP-listásoknak Szotyi cica megnyugtatását. De amikor Adele a “someone like you” refrénnél kivágta a magas cét, SzotyMORGÓ rádöbentett: a cica nem gyerek - dalolással semmire se megyek. Ennyit rólad, TOP-lista első Adele.
Így aztán kikapcsoltam a rádiót és szomorúan állapítottam meg, még 168 km van hátra. A kilométer látványa rádöbbentett, jó lenne kicsit megszaporázni a sebességet és legalább elérni a 130-at. De Szotyi és én egy dologban nagyon különbözünk, Ő utálja a sebességet. Amint 110 felé mentem, őrült hisztibe kezdett.
Végül elveszítve józan eszem, hangos dorgálásba és fenyítésbe csaptam át. Tessék, nem elég, hogy síri csendben vezetek csak a Te kedvedért, és már elmacskásodott a lábam, amiért nem lehet egy kilométer/órával se kevesebbel, se többel menni, mint 110, még most is folyamatosan nyávogsz, hát mit akarsz Te tőlem? Ha így viselkedsz, legközelebb otthon maradsz 4 napig és a 4 fal hallgatja a nyávogásod… és folytattam gondolatban:
Nehogy már azt hidd, hogy irányíthatod minden dolgomat, még mindig én vagyok a nagyobb és én mondom meg mit kell csinálni…. És ahogy ezek a gondolatok átsuhantak megtépázott idegrendszeremen, teljesen megtörtem.
Úristen! Hát milyen ember vagyok én? Milyen durva és megvetendő érzések csapnak fel bennem, csak azért mert imádott kiscicám fél, és ezért 2 órája szüntelenül nyávog? Mikor gondolataim és érzéseim eljutottak a végkövetkeztetésre, hogy ilyen torz jellemmel, nehogy gyereket merjek vállalni, egyszer csak felfigyeltem valamire, amit már 2 órája nem tapasztaltam. Leszámítva fekete párducom 1.4-es motorjának az alapzaját, a kocsiban csend volt. A megnyugvás e csodás pillanatában felnéztem a kilometre táblára, Debrecen: 112 km.
Csendben, békében és fel-felbukkanó boldogságban telt körülbelül egy kilométer, amikor fura pánik ütötte fel fejét lelkemben. Mi van, ha a cica nem alszik? Mi van, ha az utolsó elkeseredett nyávogásai egyben a búcsúmondatai voltak? Végül egy kilométer alatt meggyőztem magam, hogy egy halott cicussal utazom, és jobb a biztos rossz, mint a bizonytalanság, talán nem késő még, és újraéleszthetem. Felkapcsoltam hát a villanyt a kocsiban és félrehúzódtam. E műveletsor viszont felébresztette a “tragikusan elhunyt” cicámat, aki bosszúként, hogy felriasztottam legszebb álmából, újra rázendített.
Innentől kezdve és folytatva 110 km-en keresztül panaszkodott, azért, mert bekapcsoltam a rádiót, mert kikapcsoltam a rádiót, mert gyorsabban mentem, mert lassabban mentem, mert kocsiban utaztatom, ahol ő utál lenni, mert éhes, mert szomjas és mert egyébként is: MEGTEHETI, hogy akkor nyávog, amikor akar.
Rezignált lemondással, megmásíthatatlan beletörődéssel vezettem le a maradék 100 km-t és a családi házunkhoz érve biztosan tudtam, amint kinyitom Pandóra szelencéjét, a cicahordozót, Szotyi macskám felveszi a nyúlcipőt és menekülőre fogja. Mert ugyan ki akarna egy ilyen gazdihoz tartozni, és kéthetente megtenni ezt az utat? A házban letettem a táskát a földre és magamban elbúcsúztam Szotyakpocaktól. Cipzár ki, először két macskafül, majd két macskaszem, aztán az édes 4 hónapos játékos cicám az ölembe pattant, felmászott a nyakamig, dobott egy orrpuszit, majd befészkelte magát a nyakamba és hihetetlen mélyről jövő dorombolásba kezdett. Én pedig tudtam, ez az a pillanat, mikor mindketten megbocsátunk egymásnak. Ő azt, hogy én Önkényesen magammal utaztattam az ország keleti felén, én pedig azt, hogy három és fél órán át cincálta az idegeimet. Ebbe a dorombolásba fogok kapaszkodni, mikor 4 nap múlva ugyanezt az utat tesszük meg, csak visszafelé.
Írás éve: 2013
Comments