Idegek

Beismerem, az én hibám. Az én kimerült idegrendszerem adta be a kulcsot szombat délre. Két út van előttem: vagy kiírom magamból a bennem feszítő erőket, vagy a velem szemben ülő anyukát és a két gyerekét pofon vágom.

Pont emiatt az utolsó két leírt szó miatt érzem, hogy borotvaélen táncolnak az idegeim. Soha, de soha nem tudnék gyereket megütni, az erőszakot pedig minden formában elutasítom. DE! Van az a gyerekordítás, kényeskedés, hiszti és hozzá az a semmilyen, súlytalan szülői fegyelmezés, amitől elveszítem a türelmemet és kifordulok önmagamból.

Feladom hát abbéli reményemet, hogy nyugodt körülmények között megebédelek és két falat között olvasom a könyvemet, helyette inkább dühkezelési céllal papírra vésem a kérdéseimet.

Kedves Anyuka!

Nem gondolja, hogy a gyermekeinek baj van a hallásával? Vagy van más oka, amiért csak ordítva képesek Önhöz és másokhoz szólni?

Kedves Anyuka!

Az Ön gyermekeit netán Bagira és Balu nevelte a dzsungelben, amiért nem képesek emberek között normálisan viselkedni?

Kedves Anyuka!

Tudta Ön, hogy az asztal nevű bútoron az emberek (különösen egy étteremben) enni szoktak, nem ülni (mint az Ön 7 év körüli fia) és feküdni (mint az Ön 4 év körüli lánya feltett lábbal)?

Kedves Anyuka!

Igen, igen. Ezen a néven szólongatja Önt (természetesen ordítva) a gyereke már századszorra, megtenné, hogy figyel rá?

Kedves Anyuka!

Kérem, a jövőben bővítse fegyelmezési repertoárját, mert szemmel és füllel tapasztalhatóan a „pszt, halkabban” nem túl hatékony módszer.

Kedves Anyuka!

Köszönöm, köszönöm, köszönöm, hogy végre elmentek innen.

Hogy készen állok-e az anyaságra? Ebben a pillanatban erős nemmel voksolnék, de végre újra csend van, előttem a süteményem és az idegeim is kezdenek lecsillapodni. Éppen belemélyülnék újra az olvasásba, amikor észreveszem, hogy az étterem ajtaján belép egy anyuka két gyerekkel.

Kezem keresztben, hasam görcsben, szorítok és imádkozom:

Kérlek, ne a közelembe ülj! Kérlek, ne a közelembe ülj!

Hiába a fohász, a mosolygós anyuka kihúzza a mellettem lévő asztalnál álló széket. Nagy levegőt veszek és felkészülök az idegrendszeremet érő újabb csapásra.

A katasztrófa azonban elmarad. Ez az anyuka és a gyerekek újra visszaadják a hitemet. A gyerekek kedvesek, illemtudóak. Az anyuka vicces, de erőteljes, ha arra van szükség, gondoskodó, mikor annak kell lennie.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem azért nem köt le a könyvem, mert nem tudok koncentrálni rá, hanem azért, mert a mellettem ülő anyuka a két gyerekével és azok színes történeteivel, bájos kacagásukkal sokkal szórakoztatóbbak, mint a regényem.

Hogy készen állok-e az anyaságra? Ebben a pillanatban még akár egy igent is meg mernék kockáztatni.

Egy igen, egy nem szavazattal a kérdést (készen állok e az anyaságra) határozatlan időre, de minimum addig, míg az idegrendszerem pihentebb lesz, elnapolom.

Írás Éve: 2018