Könnyek

Aggasztó, nem is, már- már beteges, vagy mondjam inkább kezelhetetlennek, esetleg szörnyen idegesítőnek, megmagyarázhatatlannak vagy frusztrálónak? Bármi is az, nem értem az okát. Tudtommal, nem vagyok várandós. Életkor alapján még nem klimaxolok, és bár érzékeny lelkületű embernek vallom magam, ami sok, az azért már sok.

Egy ideje feltűnt, hogy a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben képes vagyok könnyekig meghatódni. Azt mindig is tudtam magamról, hogy ha síró embert látok, akkor pavlovi reflexszel nyílnak meg az én könnycsatornáim is, de az utóbbi események viccet félre téve tényleg aggodalommal töltenek el.

Bátyám van. Ráadásul 5 évvel idősebb nálam. Gyerekkorunkban, mint minden egészséges lelkületű fiútestvérnek, természetesen neki is a szivatásom volt a legjobb napi szórakozás. Csalán markolás fájós ujjra, rajzszög az ágyamban, és sorolhatnám tesóm legpimaszabb húzásait, de még is volt egy adu a kezemben, amivel nem tudott mit kezdeni, ha sírtam. Én pedig sokszor sírtam, mert vagy rohadtul fájt az a tetves csaláncsípés vagy mert felbosszantott és olyankor puff nekem, jött is a sírás.

Aztán egyszer, középiskolás koromban bevallotta, ő bizony nem nagyon díjazza, ha egy nő sír, mert aljas fegyver, nem tud vele mit kezdeni. Ezzel, amúgy egyet értek. Aztán ahogy haladtam az éveimmel, kapcsolatba keveredtem egy fantasztikus férfival, aki sok szempontból tényleg nagyon értékes, de egyszerűen a világból kikergetett azzal, ha sírt, és mivel elég nehéz helyzetbe sodortuk magunkat, férfi létére gyakran sírt. Mitöbb, engem is igen gyakran megríkatott, ráadásul a munkahelyemen. Bennem ekkor tudatosultak igazán bátyám szavai: síró ember nem fair módon kommunikálni. Ez a pár év, a síráshoz való viszonyomban is nyomott hagyott. Alapszabályom lett: férfi ne sírjon!- Dobjatok rám követ, vitázzatok velem, de egy férfi nekem akkor se sírjon, CSAK!- ha gyereke születik, vagy meghal valakije, de azért mert nehéz az élet, naaaaa neeem.

Valamint nyomott hagyott bennem, mert magamat is megerősítve a sírást minimálisra szorítottam. Azóta például, pedig ennek idén tíz éve, férfi miatt sose sírtam és amúgy is azt gondolom én inkább a nevetős és nem sírós fajta vagyok. Vannak azonban emberek, akik egy-egy jól irányított kérdéssel, vagy egy-egy mondattal azért váratlanul elő tudják hívni belőlem, a síró Katát.

Viszont, amit mostanában tapasztalok magamon az skandalum. Nézzük az eseményeket időrendben visszafelé haladva. Eszti barátnőm legutóbbi blog bejegyzésének nyitó soránál tudtam: esélytelen hogy megállítsam a könnyeket, ráadásul teljesen váratlanul az írás végén becsempészett a történetbe engem és anyát is, így a zsebkendő is előkerült. Azt megelőző nap, várandós kolléganőm határozott időre szóló búcsú sorait, természetesen végig könnyeztem, és nyilván engem hagyott utoljára, egyetlen egy sort írt rólam, de itt a kevés, több volt a többnél. – úgy fest, magamon mindig meghatódom –. Aznap, már a reggelem is hiperérzékenyre sikerült hisz, munkába menet hallgattam a best fm-t, benne a reggeli bölcsességet, ami általában mindig valami súlyos közhely, valószínű a pénteki is az volt, de nekem nagyon betalált.

Előző este Obama elnök fakasztott könnyeket szemembe, az esti netes szörfözésemkor, mikor rátaláltam a nyolc évét lezáró búcsú hét akkordjaira.

Moziban is volt szerencsém sírni, ráadásul egy olyan filmen, amit másodjára láttam 5 nap különbséggel és elsőre borzasztóan nem tetszett, második nézésre körülbelül a 40. perctől végig sírtam, persze csak diszkréten törölgettem a könnyeket, mintha valami szúrná a szemem. Ne nézzen már teljesen idiótának a mellettem ülő helyes srác.

Vannak témák, amik mindegy hol, mindegy mikor, mindegy milyen körülmények között, de mindig elérik, hogy elérzékenyüljek, erre két reklám ébresztett rá: Mindkettő a testvéri szeretetről szól: Coca –Cola, Telekom.

Néha meghatódom a saját gondolataimon is, hogy mennyire fontosak a barátaim, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen a családom. Szóval kezdek kicsit Jude Lawra hasonlítani, aki sokat veszített sármából a Holiday síros jelenetében: itt megtekintheted.

Summa summarum azt hiszem, a könnycsatornáim inkontinenciában szenvednek, vagy még sem?

Mert vannak dolgok, amik meg pont ellenkezőleg hatnak rám, sírnom kéne rajtuk, de engem csak borzasztóan feldühítenek. Itt van mindjárt Nyilas Misi története. Borzasztó! Hogyan lehet valaki ennyire, - bocsánat a csúnya szóért- töketlen. Vagy vannak világesemények, amikre már szó szerint immúnissá váltam. Mikor a facebookon egy- egy beteg kisgyerek like -gyűjtését gyorsan tovább pörgetem, vagy nem osztom meg eltűnt emberek képet, kifejezetten érzéketlennek érzem magam.

Miközben, a legváratlanabb pillanatokat, eseményeket, embereket megkönnyezem. Ezt a szösszenetemet, most anya dolgozószobájából írom, apa bejött és megkérdezte: a csókos fiúnak írsz levelet? Én pedig válaszul a provokációra felolvastam, amit eddig írtam, és épp azt ecseteltem neki, hogy én sem a testvéremet sem őt nem nagyon láttam sírni az elmúlt 33 évben.

Apa némi gondolkodás után megszólalt: Én onnan tudom, hogy valami jó, valami igazságos, valami érték, legyen az egy beszéd, egy történet egy gesztus, hogy kiváltja belőlem ezt a fajta meghatottságot, persze nem sírom el magam, de a könnyek, az elérzékenyülés jó fokmérője az életnek.

Majd kiment. Majd visszajött és közölte: ezt meg ne merd írni. De muszáj megírnom, mert annyira igaz, és mert egyébként is azt nyilatkozta legutóbb családi berkekben mikor a nagybátyám megkérdezte tőle:

Béla, neked nem ciki, amiket Kata ír rólatok?

Viccelsz? Megtiszteltetés, és amúgy is egy művésznő apjának, ez a sorsa.- persze, ezen is meghatódtam.

Amúgy pedig az elmúlt két hétben folytak a könnyeim azért is, mert Marikával úgy röhögtünk a hat órás kocsi utunk végén, hogy nem láttam ki a szememen, de mivel köd volt, hóesés és este már amúgy is mindegy volt. Folytak a nevetés könnyei, akkor is mikor a scrable partyn össze számoltam a pontjaimat és rájöttem mennyire béna vagyok a scrable bajnok barátnőimhez képest. Folytak a könnyeim akkor is, amikor Szinti újabb aranyköpéseivel szórakoztatott a sógornőm. Folytak a könnyeim akkor, amikor Eszti barátnőm felhívta a figyelmemet a Gecironda dinasztiák facebook oldalra, és folytak a könnyeim akkor is, amikor anya úgy döntött késsel átszabja a villanykörtét, ami kicsit nagy a foglalatunkba. És hogy stílusos legyek: könnyek közt mondok köszönetet, amiért elolvastad a könnyes szösszenetem.

Írás éve: 2016