Legújabb szenvedély

Amikor arról panaszkodom a barátaimnak és a családomnak, hogy egyre nehezebben viselem a magányt, és milyen lehangolóak a hétköznapok egyedül, mindig azt a választ kapom:

“Értékeld most, hogy azt tehetsz, amit akarsz, és hogy szabad vagy, mint a madár, később hiányozni fog ez az időszak.”

A minap eltöprengtem ezen a mondaton és azon morfondíroztam, mik azok, amiket szerettem-szeretnék kipróbálni, csak eddig idő és bátorság híján nem tettem. Így került elő életem egy eldugott fiókjából a lovaglás. A Sissy-filmek lovas jelenetei már egész kislányként ámulatba ejtettek, az angliai évem alatt kerültem a legközelebb a lovaglás gondolatához, de csak most, a 27. életévem vége felé szántam el magam a próbatételre.

Hetek óta cikáztak a gondolataim a nagy pillanatról. Elképzeltem, ahogy göndör hajamat fújja a szél, és egyenes lovas tartásom mintegy kitartó személyiségem tükörképe (nem tudom, hogy Ti hogy vagytok vele, de én az álmodozásaimban mindig sokkal szebbnek képzelem magam, mert úgy valahogy inspirálóbb és jobban motivál a megvalósításra). Szóval elképzeltem, ahogy vakító szépségem és csodás mosolyom elkápráztatja az ördögien jóképű lovászfiút. Már láttam magam előtt, ahogy a lóról lesegítve összesimuló vállaink felett elcsattan az első csók. Ez az illúzióm csodás löketett adott és egy átlagosan induló hétköznap kezembe vettem a telefont és tárcsáztam.

A lovarda kiválasztását kulcsfontosságú momentumnak ítéltem, így hetekbe telt, míg feltérképeztem a budapesti agglomeráció lovarda-ellátottságát. Választásom Etyekre esett. Napsütötte lankás dűlői és csodás paripái rabul ejtették a fantáziámat. A bátorság mezejére egy keddi napon, munka után léptem rá. Ekkor mentálisan már teljesen ráhangolódtam a lovak világára. Nem is csoda, hisz komoly kutató munkát végeztem a következő filmek megtekintésével: Brad Pitt - Szenvedélyek viharában, Robert Redford - Suttogó, és persze a nélkülözhetetlen western-filmek.

Aznap kedden valahogy minden jól alakult, haladtam a munkával, kedvesek voltak a kollégák, egyszóval minden jelezte, hogy jó szelek fújdogálnak.

17:10-kor látszólagos nyugodtságom ellenére izgatottan bőgettem kis fekete párducom 1,4-es motorját, s azon tanakodtam, hogyan lehetséges az, hogy 27 évem dacára már ültem elefánton, tevegeltem a sivatagban, kipróbáltam több lóerőt, de lóhoz még sose volt szerencsém. Gondolatomat a táj látványa másodperc tört része alatt elröpítette. Férfi olvasóim, és meglehet, egy-két hölgy sem érti majd következő soraimat, de kortárs barátnőim tudják mit jelent, ha azt mondom, a Zöld Orom és Avonlea csodálatos Sugárútján vágtáztam 100km/h sebességgel a kicsi kocsimmal. Úgy voltam vele, ha ledob a ló, ha kezem-lábam töröm, akkor is megérte ezt az utat. 20 perccel később már az etyeki Lovarda földjét tapostam. Bevallom, az egész illúziómban egyetlenegyszer csalódtam. Az általam elképzelt vibráló tekintetű szenvedélyes lovász fiú, inkább egy kellemes társaságú középkorú úr, akit a későbbiekben csak mesterként vagy lovászmesterként fogok emlegetni. Miután pár perc alatt helyre tettem megcsorbult vágyam egy mozaikdarabját, teljes erőmmel és energiámmal tudtam a tanulásra és az új szenvedélyemre koncentrálni. Leszámítva azt az állandó szorongató érzést, hogy létrával kell majd felsegíteni a lóra, alapvetően valami megfoghatatlan jóleső érzés lett úrrá rajtam. Pár elméleti információt agyamba raktározva felnyergeltük az első lovamat. Ahogy Koronita, ez a csodás ébenfekete tüzes kanca a szemembe nézett, tudtam, üres óráim sorsa megpecsételődött. Végignéztem, ahogy a mesterem bemutatja a fel- és leszállást, és közben ismételgettem magamban: „Mi az a majd’ 2 méter, hát csuda hajlékony vagyok én, nem lesz gond áttenni a lábamat a lovon, ha a motorra fel tudok ülni, nem fog kifogni rajtam egy nagyra nőtt négylábú.” Sörény erősen megszorítva, bal láb a kengyelben, jobb láb, lendületet vesz… Kata újra próbál. Sörény még erősebben megszorítva, bal láb biztosabban a kengyelben, jobb láb nagyobb lendületet vesz… Kata a nyeregben. Ha már filmbeli hasonlatokkal tarkítom irományom, nem teszek kivételt ennél a mozzanatnál sem. Emlékeztek Bridget Jones tűzoltó jelenetére, azt szorozzátok be 10-zel és máris megjelent előttetek Kata ”lórapattanása”. A nehezén már úgy éreztem, hogy túl vagyok és kb. 30-40 percig a leszállásra sem kellett gondolnom. A lovászmester fogta a szárt, egy próbakör után el kellett engednem a nyerget. A 10. kör után már boldog egyensúlyban a lóval, bámultam hol a napsütötte faleveleket, hol a ló fekete szőrének csillogását. A 15. kör után mesterem rám nézve így szólt:

“Szépen ülsz a lovon, Kata” – csodálatos érzés volt. A 20. kör után már én fogtam a szárt és irányítottam legújabb barátomat. A lovon töltött első 30-40 perc életem egyik legizgalmasabb és legbüszkébb élménye, melyet, bár egyedül éltem át, örömmel ajánlok Mindenkinek. Eme pár sor a rövid története annak, hogy lett a lovaglás az új hóbortom és a szerda estéim állandó elfoglaltsága. A magány pedig egy fura állapot, látszólag elmúlhat, mégis örök társad marad, ezért a legjobb, ha megtanulod élvezni azt, amit nyújtani tud és megfogadva a tanácsokat: Élsz szabadon, mint a madár!

Írás éve: 2015