Második Otthon

2004 októberében vagyunk, 13 évvel ezelőtt, a korban, amikor még a telefonok nem voltak képesek Viber, Facebook, WhatsApp, Instagram alkalmazásokra. Abban a korban vagyunk, amikor még az Internet nem volt mindenkinek gombnyomásra elérhető. Amikor még könyvtárba vagy internet kávézóba kellett menni, és drága pénzt fizetni egy óra internetért. Abban az évben vagyunk, mikor én a fenti körülmények között Esherben (Londontól 20 percre) egy angol családnál laktam közel egy évet. A heti egy szabad órámban, amikor eljutottam a könyvtárba, nem volt időm és energiám minden barátnak, családtagnak levelet írni.

Amikor 2005 őszén hazatértem, Sári barátnőm az összes levelet beköttette és Angliai szösszenetek néven átadta nekem a kis könyvecskét. A mai napig őrzöm akkor megírt soraimat és nagytakarításokkor előveszem, hogy újra átjárja testem-lelkem az érzés, amit Anglia jelent nekem.

Hazatértem, de a szösszeneteket megtartottam, nem kötöm őket már csak a UK-hez, blog lett belőle, majd Facebook oldal, és most eljött az idő, hogy az angliai leveleket - mely az előszobája volt mindennek - most megosszam újra, vagy először Veletek.

Miért pont most? Egyszerű a válasz, sok-sok év után újra angol földre léptem a hétvégén és minden érzés, ami 13 évvel ezelőtt bevésődött szívembe, most egy vulkán erejével tört/tör felszínre.

Az egyik levelemben, a 10. hónap környékén azt írtam:

“Anglia a második otthonom" és ezt most is így érzem. Mindent szeretek benne, az olaj fura szagát az utcákon, az emberek természetellenes figyelmességét, a brit akcentust. London lüktető erejét, és mégis élhető mivoltát. Sokáig volt lelkiismeret-furdalásom a következő mondatom és érzésem miatt, de így van, hát leírom.

“London sokkal közelebb áll a szívemhez, sokkal inkább érzem a városomnak, sokkal jobban szeretem, mint Budapestet, ahol 5 évet éltem.”

Most hétvégén, egy bő évtizeddel azután, hogy kint éltem Angliában, megint magával vitt az érzés. Ahogy megláttam a repülő ablakából a méregzöld füves területeket, a téglaházakat, éreztem, hogy mást jelent nekem ez a vidék, mint a többi ország, ahova nyaralni megyek, vagy látogatóba.

Bevillant az első repülő utam Londonba, majd a kocsi út Richarddal (az angol család feje). Amikor most hétvégén elmentünk a lányokkal shoppingolni Nottingham-be, macskakőről macskakőre jutott eszembe az összes londoni hétvégém, amikor Eszti barátnőmmel gyalog bejártuk a várost. Hallgattuk a reggae zenészt a Temze partján, a padunkon ettük az Eszter által készített szendvicset. Nottingham boltjait járva újabb és újabb érzések, pillanatok törtek utat az emlékezésbe, és rájöttem, minden nehézségével együtt az egyik legszebb időszak volt az Angliában töltött 11 hónap.

Szeretem Angliát és nem értem Angliát. Nem értem a legtöbb számomra abszurd szokásukat: Padlószőnyeg a fürdőszobában. Meredek, keskeny, használhatatlan lépcsők. Fűtetlen szobák télen. Külön hideg-meleg vizes csap. Pocsék gasztronómia, miközben édességnagyhatalom. A legszigorúbb udvari etikett, miközben erkölcstelen a fiatalság. Papucs, és ujjatlan felső télen, de bundás csizma nyáron. Már-már túlzott figyelmesség, mellé máshol nem tapasztalt felszínesség. Baloldali közlekedés... és hosszú még a lista.

De Anglia belém vésődött, és pont az a kettős érzelem van bennem, amit fent is írtam: szeretem és nem értem. A legnehezebb évem volt, a legtöbb mélyponttal és mégis az egyik legboldogabb. Életre szóló emlékekkel és egy olyan barátsággal, ami addig is nagyon erős volt, de ott sziklaszilárddá vált. Mindegy hányszor, kivel és miért megyek Angliába. Nekem London és a UK egyet jelent Esztivel és egy remek évvel, úgyhogy itt és most leteszem a nagy esküt, hogy 2020-ban a 15. évfordulóján az angliai kiruccanásunknak visszamegyünk egy hétvégére Londonba.

Addig pedig felidézem hamarosan Neki, Nektek és magamnak az akkori heteket, hétvégéket eseményeket az angliai levelekkel.

Esztivel!

Rhettel, az első pillanattól kezdve imádtuk egymást.