Mesterségek

Amerikából jöttem, híres mesterségem címere?

Hmm, mi is az én mesterségem? Napok, nem, inkább hetek, de az is lehet, hogy hónapok óta foglalkoztat ez a kérdés. Mivel nem jutok dűlőre saját gondolataimmal, úgy döntöttem, hangosan elmélkedek tovább.

Onnan kezdeném mesterségeim listáját, hogy megszülettem, óvodába jártam, majd iskolába – 8 éven át egy színjátszó tagozatos osztályba. Ebben a korai Kovács szakaszban, gyakran hangoztattam, hogy én az általános után drámatagozatos osztályba jelentkezem, majd magától értetődően felvesznek a Színművészeti Főiskolára, onnan egy ugrás Hollywood és húszas éveim vége felé Colin Farrelltől könnyek közt veszem át az Oscar-szobrot. Annyira hittem ebben a történetben, hogy többször eljátszottam otthon a váratlanul ért Oscar-díjam köszönő szövegét. Aztán egyszer csak, még középiskola előtt megvilágosodtam: nem vagyok jó színész. Erre a felfedezésemre amúgy roppant büszke vagyok, mert azt hiszem, még a csúcson, egy győztes színjátszó fesztivál után hagytam el a színészmesterséget – éreztem és láttam, hogy vannak nálam sokkal tehetségesebbek. Márpedig édesapám azt tanítja nekem a mai napig: soha ne legyél semmiben vacak átlag.

Aztán jött a középiskola, ahol a nyilvános szereplésről továbbra sem akartam lemondani, de itt már ifjonti gőgöm azt duruzsolta fülembe: „Kata, legyél Te az ország első női miniszterelnöknője!” Ekkor megszállottan rajongtam a politikáért és nagyon sok parlamenti közvetítést is néztem, ebben természetesen kicsit sem játszott szerepet az, hogy akkortájt még sok jóképű politikus volt porondon. Annyira biztos voltam a választási sikeremben, hogy fel is osztottam családon belül minden tisztséget. Édesanyámat természetesen oktatási miniszteri pozícióban tudtam elképzelni. Apát közgáz végzettsége révén pénzügyminiszternek, a bátyámat kormányszóvivőnek. Aztán véget ért a középiskola és vele együtt a naivitásom is.

Az egyetemen csak azt tudtam szemeszterről szemeszterre egyre biztosabban, hogy mi nem leszek! Bár szociológusnak tanultam, tudtam, hogy egy percet nem fogok szakmámban tölteni. Érdekelt a társadalomtudomány, nagyon szerettem az órákat, különösen a pszichológiát – amiből volt bőven –, a divatszociológiát, és az etikettet, de egyikben sem akartam kutatni. Ma már persze érdekelne egy-két olyan téma, ami szociológusokat foglalkoztat: pl. Magasabb-e a válási ráta olyan házaspároknál, akik bérházban és nem kertes házban laknak?

Az egyetemen aztán azt tettem, amit mindenki, buliztam, néha tanultam és kerestem önmagam és a mesterségem. Félidőnél beálltam bébiszitternek egy angol családhoz. Itt megtanultam dolgozni, napi 10 órán át másokat kiszolgálni, felelősséget vállalni. A sok munka miatt viszont nem volt időm mesterségemen agyalni. Mikor egy év után hazajöttem, tudtam: sem bébiszitter, sem szociológus nem leszek, de akkor mégis mi?

Várható volt, hogy diplomát szerzek, de nem fűlik hozzá a fogam, kéne egy B opció, mondjuk egy jól fizető szakma. Így hát az egyetem mellett elvégeztem egy szakácsiskolát is. Végzettségeimet tekintve immár voltam: szociológus és szakács, de még mindig nem tudtam, mit is akarok én csinálni.

Ekkor, ennek már több mint 10 éve, elszegődtem HR-esnek. Alulról építkeztem, papírokat fűztem, túlórákat könyveltem, munkajogot bújtam, majd feljebb léptem, generalista lettem. Interjúztattam sokat, majd felmondásokat írtam, bónuszt számoltam több országra, és egészségnapot meg karácsonyi bulit szerveztem több száz kollégának. Megtanultam olyan szavakat, mint SLA, és KPI de még mindig ott motoszkált bennem, ez vagyok én? HR-es?

Azt már tudtam, a multi világa beszippantott, de időről időre felmerült bennem a vágy, hogy marketing szakember, vagy rendezvényszervező legyek. Tiszavirág-életű ötletemet, aztán egy sokkal komolyabb követte.

Rájöttem, a szereplés mégis csak hiányzik nekem, de se színész, se politikus már nem valószínű, hogy leszek, énekhangom nincsen, mozgásom förtelem, sportok műveléséhez nem értek, de rettentően élvezem, ha több ember előtt beszélhetek. Ezért úgy döntöttem, tréner leszek, annak is egy speciális irányzata keltette fel figyelmemet: Szervezetfejlesztő Tréner. Így kezdtem neki, immáron harmadjára is tanulni. Munkámhoz nagyon jól jött az új tanulási kedv és a HR-be egyre tudatosabban keveredtem bele. Céget váltottam, HR Business Partner lettem, önálló döntésekkel, nagy vezetőkkel körülvéve és egyre biztosabban tudtam, igazi szerelem nekem a HR szakma.

Új irányzatok, újra gondolt vezetéselméletek, és belépett a coaching is az életembe, mint a kulcs a mostani könyvek szerint mindenhez. Szeptember óta újra az iskolapadban, hisz azon szerencsések egyike vagyok, akit a munkáltatója támogat abban, hogy még több lehessen. Így most egy minőségi business coach képzésbe vágtam a fejszémet.

Az összes eddig felsorolt tevékenységemet idestova általános iskola óta végigkíséri egy örök és állandó, soha múlni nem akaró szenvedélyem: az írás.

Általános iskolában családtagjaimnak írtam hosszú leveleket, történetek vannak papírra vésve középiskolás koromból, Angliában már maga a szösszenetek fogalma is megszületett, aztán jött a blog, ami néha hébe-hóba, máskor rendszeresen, de mindig is része az életemnek. Mindezt végiggondolva rájöttem, utána kell járnom, szakértők szerint van-e az íráshoz tehetségem. 2017 szeptemberében nagy levegőt vettem és beiratkoztam egy újabb egyetemre, hogy ha valóban helyem van köztük, akkor hivatásos szépíró lehessek.

Ezzel a mondattal el is érkeztünk az én nagy kérdésemhez, amely hetek, hónapok óta foglalkoztat engem. Hogyan válik valaki valaminek a mesterévé?

Több, mint 10 éve vagyok a HR-n, tanultam sokat, láttam sokat, de soha nem merném azt mondani magamra: HR szakember.

Elvégeztem egy egyetemet, még egy kutatásban is részt vettem, de félve mondom ki mindig, hogy hivatásos szociológusként vagyok regisztrálva.

Érdekelnek az emberek, szeretem, ha segíthetek, a kérdő a kedvenc mondatfajtám, szeretek olyat kérdezni, ami másban valamit elindít, de jó coach válik belőlem pusztán csak ezért, mert most ezt tanulom?

A nagy kérdés pedig, amire a választ keresem, szépíró leszek én attól, hogy ha minden jól megy, sikeresen lediplomázom belőle?

Iskolák, évek tapasztalata, a szenvedély, az elkötelezettség, az alázat, netán érzék vajon szakemberré, mesterré, szociológussá, trénerré, HR managerré, coach-csá és szépíróvá tesz engem? Van, vagy lesz vajon a felsoroltak közt olyan, amiben nem átlag leszek?

Vajon eljön majd a nap, amikor nem tartom nagyképűségnek leírni a fentieket, ha megkérdezik tőlem: Mestersége címere?

Írva: 2017 február