Azt hiszem, még sosem meséltem Nektek az angol nyelv elsajátítására tett kísérleteimről. 1990-ig kell visszamenni az időben, ez ugyanis az első évszám, amikor az idegennyelv-tanulásnak hívott gyötrelem sok-sok éves kudarca kezdetét vette nálam.
Előre kell jeleznem, hogy angoltanulás terén halmozottan hátrányos helyzetben voltam/vagyok. Először is, magyarul sem tudok helyesen írni. Nincs kifinomult hallásom. Az évek során felhalmozódott sok-sok negatív élmény jó nagy adag gátlást is eredményezett. Szóval ilyen háttérrel vágtam neki az ismerkedésnek az angol nyelvtannal.
Az emberek mindig próbálják kötni magukat egy generációs sajátossághoz. Én örömmel tudatom mindenkivel, ahhoz a generációhoz tartozom aki:
Már nem volt kisdobos.
A tv előtt Walt Disney-t nézett, mikor Antall József meghalt.
Lindás könyvből kezdett el angolul tanulni.
Az első óra első percétől utáltam azt a könyvet, noha egy-egy kis éneke még ma is a fülembe cseng. Talán nem volt elég képzelőerőm ahhoz, hogy hinni tudjak Linda ostoba meséjében, hogy beleesik egy csatornába, ahol zöld mutymutyok fogadják köreikbe.
Az általános iskolai angolórák a nem kedvelt tanórák csoportjába tartoztak, ahol előkelő helyet foglalt el az ének és a testnevelés is.
Még ma is látom, ahogy X néni előveszi a szódolgozatos füzetet, és puff egy 3-as, puff egy 2-es, puff egy 3-as osztályzat kerül a naplóba.
8 év alatt sem jött rá, hogy szóban kéne tőlem kikérdezni a szavakat!
Ha néha összefüggéstelen lesz mondandóm, nézzétek el nekem, de itt ül velem szemben álmaim férfija, csodálatos brit akcentussal szórakoztatja a hallgatóságát, én pedig eszem a kefét, hogy miért nem szerettem és figyeltem oda jobban Lindára.
Felvetődhet a kérdés mindenkiben: Mi történt 1990-től 2011-ig, hogy egy jóképű ír tanár lett romantikus álmodozásaim tárgya?
Nos, úgy esett az eset, hogy “frenetikus” iskolai tanáraim a legmélyebb pontig repítettek az angol nyelvtanulás során.
A középiskola még az általánosnál is borzalmasabb emlékeket idéz elő bennem, hála Mrs. Kockaagynak.
Ha van olyan, hogy angolul tanuló diákok meg nem értett csoportja, akkor én ezek táborát erősítem. Soha egy tanárom se jött rá, mivel lehetne motiválni, hogyan lehetne több önbizalmat csöpögtetni.
Az egyetemen azonban már nem volt kiút, vagy tudtál angolul és bizonyítottad ezt nyelvvizsgával, vagy nem kaptál diplomát.
Úgyhogy 2004 szeptemberében végső idegennyelvi elkeseredésemben Londonba menekültem. Az illúzióm, hogy 1 év múlva tárgyalóképes anyanyelvi tudással térek haza, hamar elillant. Az angol földön tett nyelvtanulási kísérletem során tudásom a következőkkel gazdagodott:
A 6 éves Lilinek köszönhetően megtanultam egy halom gyerekdalt és az első osztályos tananyagot – ami, lévén hogy brit, nem túl sok.
K.J.-vel átnéztem a középiskolai történelmet, természetesen csak angol vonatkozásban. Richardtól megtanultam a rögbi alapszabályait angolul, illetve a kedvenc csapata induló dalát, amit volt kedves minden szombat reggel 7 órakor hangosan elkiabálni. Christine segített abban, hogyan kell nyávogós angol akcentust felvenni. De azt hiszem, az összes családtag közül a kutyával Rhettel értem el a legmagasabb szintig, aki megértette és reagált tőmondataimra, mint az ül, fekszik, gyere ide. A közel egy év, amit az angol családnál töltöttem, még mindezekkel együtt is hasznosnak bizonyult, mert hazajövet sikeres nyelvvizsgát tettem.
De a siker, amilyen nehezen jön, olyan gyorsan illan tovább.
A munkahelyek már minden létező kiskaput becsuktak az angolkertben. Itt már kőkeményen a létfenntartás a cél. Nem vagyok egy stresszes-izgulós típus, sose voltam az. Nekem nem ment a hasam feleletek előtt, sose fogytam a vizsgaidőszakban, nem izzadt a tenyerem egy ZH alatt sem, nem küzdöttem hányingerrel még az államvizsgán sem, pedig akkor jócskán a gondviselésre bíztam magam. De valamennyi fentebb felsorolt tünetet produkáltam és produkálom, ha angolul kell prezentálni, meetingen aktívan részt venni, vagy egy kötetlen business vacsorán csevegni.
Az utolsó kenetet a legutóbbi HR meetingünk adta, amikor a divatszociológia kurzuson hallott érdekességet szerettem volna elmesélni a kastélyt néző külföldi kollégáimnak. A magyarul pofon egyszerű mondat – “Régen a királyok oda kakiltak és pisiltek ahova csak akartak, ezért a kastélyok büdösek voltak.” - a világ legnehezebb kihívásának tűnt angolul. Mert először nem jutott eszembe a kaka, aztán a pisi, aztán hogy is mondjuk azt nyelvtanilag helyesen, hogy „oda, ahova akarnak”? És hogy teszem ezt bele egy összetett mondatba? A 2. angol szónál már kegyelemért fohászkodtam magamban, annyira, hogy még azt se voltam rest megtenni, hogy ígéretet tettem az angolom fejlesztésére egy felettes hatalomnak. A történetet végül is baráti segítséggel bevégeztem, de mire hazaértünk a konferenciáról, már megszületett az elhatározás: Lépnem kell nyelvfejlesztés ügyében.
Így felhasználva ez évi szabim többségét és a spórolt pénzem, Máltára költöztem pár hétre, hogy az iskolában sziklaszilárd nyelvtudást szívjak magamba…
…és itt mintha a világ kifordult volna önmagából.
Megszűnt minden szorongásom és életemben először élvezem, hogy angolul tanulhatok. Nincsenek rossz megoldások, áthúzott szövegek. A nyelvtantanárom az első óra 10. percében észrevette, hogy dyslexias vagyok és mielőtt hibának vesz valamit, kimondatja velem - hallod ezt, X néni?!?! Először az elmúlt 21 év során sikerélményeim vannak az angol nyelvterületen. Ahogy ezt a mondatot leírtam, megállt bennem a szusz. 21 éve próbálok angolul megtanulni, lehet, hogy fel kéne adnom?
De nem tehetem, mert végre találtam egy bivaly erős motivációt: egy nem várt, szívmelengető érzést az angoltanárom iránt. Miatta képes vagyok hajnalig szótározni, vele merek beszélgetni, és a tőle érkező dicséret újabb löketet ad a következő 21 évhez.
Írás éve: 2011
Bình luận