Rabság

A be- és felismerés az első lépés a gyógyulás útján. Én ennél igaztalanabb mondást még soha életemben nem hallottam. A saját bőrömön tapasztalom, hogy a fenti állítás hamis. Évekkel ezelőtt felismertem, beismertem, és most már sok-sok éve, vagy inkább évtizede ki is nyilatkoztatom, hogy bizony szenvedélyesen függök a Coca-Colától, a rágógumitól és a csokoládétól. 100%-ig tudatában vagyok annak, hogy függőbeteg vagyok. Mégsem tudom azt mondani, hogy elindultam a gyógyulás felé. Mindhárom „szeren” csüngök és erre a legjobb bizonyíték az autóm, a táskám és pénztárcám.

Szombaton az autópályán a szokott tempóban haladtam hazafelé, a szüleim hozzám hasonlóan a gondolataikba mélyültek, én pedig azon filóztam, vasárnap el kéne vinnem a kocsit lemosatni, de ha már ott vagyok, kitakaríthatnánk belül is. Körbenéztem, hogy milyen állapotok uralkodnak benne, felszámolnak-e extra takarítási költséget, vagy megúszom az alapdíjjal. A következőket láttam: 2 üres dobozos kóla, 1 teli csomag rágógumi, 3 üres csomag rágógumi, és 2 marcipános csokoládés papír. Az egészben az volt a legdöbbenetesebb, hogy tudtam, minden látott dolgot aznap vásároltam, és azzal is tisztában voltam, hogy ez az átlagos napi termésem.

Aztán hirtelen rám tört az érzés: Igen, beszélni akarok erről. Meg kell tudnom, hogyan kerültem bele ebbe az ördögi körbe. Úgyhogy Gödöllőtől a debreceni Nagytemplomig nagyszerű beszédtémát találtam a kocsiban utazó szüleimnek.

A Coca-Colával történt első találkozásomra kristálytisztán emlékszem. A nyolcvanas évek vége felé jártunk, és mint minden hónapban, akkor is hazamentünk kerek lámpás sárga Ladánkon a nagyszülőkhöz, hogy 3 önfeledt napon át bandázzunk együtt az unokatesókkal, együk mama rántott pipijét és igyuk az akkor barna és szőke kóla néven ismert, üveges Coca-Colát és Fantát. Mama linzere és hozzá a barna ízletes szénsavas lötty volt a kényeztetésünk csimborasszója. Azt próbáltam meg felidézni magamban, hogy melyik volt az első év, amikortól kezdve a Coca-Cola állandó lakója lett a hűtőszekrényünknek. Végül abban maradtunk, 1988-tól szerves része ez a termék a háztartásunknak. Szegény anyának napokig lelkiismeret-furdalást okoztam ezzel a témával, mert ő azóta is ostorozza magát, hogy nem állította le időben a Coca-Cola mámort. Van azonban a Coca-Cola rajongásomban valami más is, azontúl, hogy egyszerűen imádom az ízét. A Coca-Colát körülvevő miliő is nagyon tetszik. Kinyitni egy dobozos kólát, meghallani a sercegő hangot, nekem akkora élmény, mint egy férfinak, ha felbőg egy Lamborghini motorja. Imádom a reklámjait, ami mind az összetartozásról, az élményről, a családról, a barátokról szól. Összefut a nyál a számban, ha egy pohár jéggel teli Colára gondolok, citromkarikával. Pont úgy, ahogy a dohányosok, én sem tudok bizonyos ételeket, eseményeket Coca-Cola nélkül elképzelni. Mozi = popcorn és kóla, sajtburger = kóla, nyár, strand, lángos = kóla, nekem a reggeli kávé is egyenlő a kólával. Szeretem. Sajnos az sem tud ezen változtatni, hogy tudom, milyen káros. Még begyulladt gyomrom is Coca-Cola után áhítozik. Marika barátnőm 2013-ben küldetésének érezte, hogy leszoktasson róla ( kis túlzással, ezt valamennyi barátnőm éves váltásban küldetésének érezte). Marika egy kísérlettel akarta bizonyítani, hogy mit tesz a kóla velem. A pesti lakásomban vendégeskedett egy este és direkt vett fél liter kólát arra a célra, hogy ezzel takarítsa ki a vécémet, amit aztán olyan fényesre pucolt Ő és az imádott nedű, amilyen szerintem még új korában sem volt. Volt-e hatása? Azt hiszem, aznap este nem ittam már meg a kiöntött pohár kólát, de másnap azzal indult a reggelem. Még a tények sem tudtak eltántorítani!

A rágógumi függőségemről csak annyit, hogy egy kollégám, amikor elment máshova, búcsúajándékként egy doboz, azaz 30 csomag rágógumit tett az asztalomra. Nem hazudok, ha azt mondom, jobban örültem neki, mint egy gyémántgyűrűnek. Nem ismerem benne a mértéket, napi 3-4-5 csomag, azaz 40 darab rágót vagyok képes elrágni. Tudom. Nem kell a hegyi beszéd. Pontosan tudom, hogyan indítja be a nyálképzést és küld üzenetet a gyomromnak, ami elkezd savat termelni és helyben is vagyunk. Sőt, pontosan tudom azt is, mit művel a fogammal. Még a lelki eredetű szállal is tisztában vagyok és tudom, hogy stresszoldás, és a többi és a többi. Attól még szeretem az ízét, ami szétrobban a számban az első rágás után. Szeretem, hogy friss leheletet ad.

A gömbrágó volt az első nagy szerelmem a rágók világában. Sokszor kaptunk 20 darabos rágót papától és én pár óra alatt mindet elpusztítottam. Tesóm ezt a szenvedélyemet hamar a saját javára fordította, és egy gömbrágóért cserébe bármikor lementem helyette a boltba vagy takarítottam ki az akváriumot. Win-win szitu volt mindenkinek. Volt egy nagy szerelmem, aki azt kérte tőlem, bizonyítsam úgy az érzéseimet felé, hogy leszokom érte a rágógumizásról. Isten látja lelkem, megpróbáltam!

Boldogság, úgy hívnak, csokoládé! Annyira emlékszem még arra a pillanatra, amikor unokatesómmal ettünk valami elképesztően finom csokoládét és egyszer megszólalt: Hmm, ez jobb, mint XY csókja… (akiért akkor nagyon odáig volt). Azért szabadjon megjegyeznem, ha választanom kéne, hogy csoki vagy csók, a CS betűsre szavaznék. Ebben sem ismerem a mértéket. Sosem tudtam ép ésszel felfogni, hogyan lehet egy tábla csokiból csak egy kockát megenni? Őrizgetni a Mikulás-csomagot? Ki hallott már ekkora öngólról? A csokiról mindig kellemes emlékek jutnak eszembe. Apa rendszerváltás előtt és után is sokat utazott külföldre a munkája miatt. Hazaérkezése reggelén a szobánk asztala tele volt a nyugat édes bűnbeeséseivel. Olyan csokikat kaptunk, amit előtte sose láttunk, pl. a Twix elődje a Rider, Toblerone, M&M, Snickers. Olyanok voltak ezek a reggelek, mint a karácsony. Együtt volt az egész család, ajándékok, csokik az asztalon. Ha már itt járunk, muszáj leírnom, mert évek óta ki akarom kiabálni magamból: Belga / svájci csoki, sehol nem vagytok a Szerencsi és a Boci csokihoz, a Melódiához, a Balaton szelethez, a Kapucínerhez képest.

Nos, ez lenne az én mesterhármasom. Többször próbáltam már szakítani velük, hol óvatos leépítéssel, hol drasztikus „soha többet” mondattal, de hogy egyik kedvenc írómat, George Bernard Shaw-t idézzem: Dohányzásról leszokni nem nagy ügy! Nekem már ötször sikerült.

Én pontosan így vagyok a Coca-Colával, a Rágógumival és a Csokoládéval.

Hazaértünk, leparkoltam a ház elé, összeszedtem a kocsiban fellelhető összes szemetet, káros szenvedélyeim bizonyítékait, és a kukába dobásuknál megfogadtam: Le veletek, rabságom láncai!

Idestova 2,5 napja küzdök a Cola elvonási tüneteivel, de talán sikerül, és végre a pénztárcám hízik majd és nem én.

ui: nem sikerült...

Boci csoki

Az ajándékba kapott rágó

A munka asztalom

Írás éve: 2018