Van. Nincs.

A szüleim, szembemenvén családunk alaptörvényeivel, miszerint születni csak nyáron lehet (a tág családnak 98%-a júniusi és júliusi), úgy döntöttek, januárban jönnek a világra. Anya január elején, Apa január végén, hogy keretbe foglalják az évnyitó hónapot. A témám szempontjából ez azért fontos, mert az ő születésnapjuk döbbentett rá arra, hogy lokálpatrióta szívem, lelkem és eszem ellenére be kell, lássam: Debrecen hiányt szenved bizonyos dolgokban.

Ma, miután átszeltem a várost kocsival északról-keletre, keletről-délre, délről- nyugatra, majd nyugatról vissza északra, volt időm gondolkodni és összegezni cívisvárosunk hiányosságait.

Január 8-án, ami idén vasárnapra esett, azt sikerült a listámra felvésnem, hogy az újév első heteiben nincsen nyitva Debrecenben egyetlenegy cukrászda sem. Igen bosszantó ez, mikor dobostortával szeretnéd meglepni az ünnepeltet. Konkrétan, hét jól ismert cukrászdába mentem el potyára. Nagy szerencsénk, hogy a Tesco szépített és kosárba tehettem a süteményt, amit hívjunk csak E-nek.

Vasárnap nyitva tartó cukrászda Debrecenben: negatív

Édesapám két dolgot gyűjt megszállottan, az egyik a tűgobelin képek, ami - lássuk be - kicsit mosolyra fakasztó hóbort egy tisztességben megőszült férfinál, olyan pasis dolgok mellett, mint szivarozás, teke, vasárnapi fürdőzés; szóval, hogy ezt a fejezetet rövidre zárjam, biztos voltam benne, hogy tűgobelint nem veszek még a 64. szülinapra sem. Ezért jó, hogy van egy másik nagy szerelme – anyukám mellett – ez pedig a kaktuszok. Több száz kaktusz éldegél „kúriánkban”, egy még elfér, döntöttem el magamban és mentem, hogy biztos örömet okozó ajándékomat ma beszerezzem.

Virágos, amelyik kaktuszt árul Debrecenben: negatív

Új fogadalmat tettem idén, heti egyszer, de inkább kétszer gyalog járok dolgozni. Ez napi minimum két óra sétálást jelent. Ez persze önmagában még nem hírérték, de az már igen, hogy az én téli felszerelésem igencsak hiányos ahhoz, hogy mínusz 10 fokban gyalogosan közlekedjek. Nincs se sapkám, se sálam, de még csak egy valamire való kesztyűm se, sőt a télikabátomat is lízingelem, ennek oka, hogy amúgy jól bírom a hideget és eddig ezekre nemigen volt szükségem. Most viszont kellenének, sőt, mindennél jobban vágyom egy szép nőies usánkára. Na igen, vágyhatom én erre, de:

Szép usánkát venni Debrecenben: negatív

Nagy eseményre készülök a héten, és jó lett volna, ha találok egy egyszerű, mindig jó NEM fekete koktélruhát, ezért tehát bejártam a létező összes – és mikor ezt írom, nem túlzok – ruhaboltot, de rájöttem, mindegy, hogy világmárka vagy kínai, a választék ugyanaz. Mert:

Eredeti, egyedi, jó ízlésű, méretben sok választékkal rendelkező ruhabolt Debrecenben: negatív

Nem szeretném imádott városom megítélését tovább rontani, de csak meg kell jegyeznem, hogy én még minőségi színházi előadást, amin nem aludtam el, vagy ne untam volna, még nem láttam. Mert:

Humoros, vicces színjátékok kínálata Debrecenben: negatív

Persze minden csak nézőpont kérdése, mert:

Nincsen hidunk sem, de van felüljárónk több is, a tetején nem tudsz megállni és a folyó sodrását nézni vagy a nap apró gyémántfényeit, de igazán izgalmas élmény, amikor a vonatok, buszok, autók ütemes rezgése adja a ritmust a lábadnak és a folyóvíz friss illata helyett a szmog csípi a szemedet.

Nincsen hegyünk, ahová túrázni járnánk hétvégente, de van nagydombunk, kettő is, sőt a Zsuzsi-vonattal eljutsz a Hármashegyre, de ne hidd, hogy ez valóban egy hegy, mondjuk inkább hegyecskének.

Nincs felhőkarcolónk se, de ott ágaskodik a belváros szívében az 1973-ban épült 24 emeletes toronyházunk, kicsit koszos, kicsit lehangoló, de a miénk.

Nincs nagynézettségű TV-csatornánk, de van Debrecen Tv-nk, amin még mindig állandó műsor a “Hajrá!” sportmagazin, aminek én függője voltam középiskolás koromban, hátha nyilatkozik benne a DVSC kapusa.

Nincs Megasztár, X-faktor és Voice nyertesünk, sőt Való Világ sztárokban sem bővelkedünk, de van egy Tankcsapdánk immár több évtizede a zenei palettán, és az most mellékes, hogy a zenéjüket amúgy nem szeretem. Ha már a kultúránál járunk, megemlítem hogy kölcsönadtuk Budapestnek: Gubás Gabit, Eszenyi Enikőt, Schell Juditot, csakhogy a legjobb magyar színésznők közül pár debreceni születésűt megemlítsek.

Nincs katedrálisunk, de van egy tekintélyt parancsoló híres Nagytemplomunk, tövében a debreceni üvegpiramissal, valamint a város egy eldugott kis utcájában, két ház közé beszorítva, egy nagyon szép zsinagóga.

Hyde Park, Central Park, Sziget, egyik sem ér fel a debreceni Nagyerdővel. Balaton, hagyjuk már! Itt van nekünk a Fancsika, ahol tavasszal halat fogsz, nyáron szalonnát sütsz, télen pedig gyerekként megtanulsz rajta korcsolyázni.

Nem, valóban nincsen alagutunk, ami hegygerincen visz át, több sávos utunk is csak pár, ha van, és a két körutunkat se tudja megmondani senki, melyik az. De van 1 percet számláló jelzőlámpánk, ami mindig akkor kezdődik 1-ről, azaz vált pirosra, mikor Te épp odaérsz.

Bármennyire is elfogulatlan szerettem volna lenni, szülővárosommal nem tudok, mert minél több mondatot írok le, annál inkább rájövök, hogy minden hiányosságával, botlásával együtt szeretem, hogy most itt élek. Még akkor is, amikor tavasszal és nyáron az egész város trágyaszagtól bűzlik, vagy amikor télen csúszkálsz minden utcán és csak a szerencse ment meg attól, hogy eltörd a bokád, még azt is elviselem, hogy a jelzőlámpáknál 10-kor villanyoltás van és az utcai fények is csak pislákolnak, így általános sötétség borul a lakókra.

Szeretem, mert ez a város ad helyet a szülői háznak, a barátaim otthonának, sok szép emlékemnek, a város egyetlen Vegán éttermének, a legjobb kávézónak országszerte, itt a legjobb a gyógyfürdő vize, ez a város a Campus fesztivál szülőföldje, itt élnek a legnyakasabb emberek, úgyhogy mostanra meg is győztem magam, hogy a fenti hiánylistának kukában a helye.

Írás éve: 2019 Január