Várakozás

“Utazásom a magyar egészségügyben” c. sorozatom első mondatát a kórház negyedik emeletén véstem le a füzetembe, miközben EKG-ra vártam.

Azon morfondíroztam, ott állva egy tucat ember között, hogyan is történhet ez meg velem. Velem, aki magát talpraesettnek, gyors döntéshozónak és szuper problémamegoldónak tartja. Hogyan történhet meg velem az, hogy ahogy belépek a kórházak/orvosi rendelők világába, azonnal elveszítem fenti képességeimet? Miért hatnak rám így ezek a helyek? Hiszen nincs az az élethelyzet, nagyváros, ahol ne boldogulnék el könnyedén, mindenféle gyomorgörcs nélkül. Képes vagyok 30 embert átvezetni egy általam is először látott pekingi vasútállomáson vagy reptéren, de a kórházak bejáratánál leblokkolok.

Ma reggel 7 órára éhgyomorra kellett megjelennem, hogy a jövő heti műtétem előtt még egy ellenőrzést csináljanak és begyűjtsék az altatáshoz szükséges információkat. Vérvétel, ultrahang, EKG, tüdőszűrő, hogy csak párat említsek.

Időben megérkeztem, beléptem az ajtón, kezemben az aranyat érő papírommal (beutaló), amit rongyosra gyűrtem, annyiszor ellenőriztem rajta a részleteket. Csak hát ezen a k…. beutalón annyi egymásnak ellentmondó adat szerepelt.

Jelenjen meg az ambulancián!

I. Sebészet – 1. emelet

IV. Belgyógyászat – 4. emelet

Aneszteziológia szakambulancia

Ott álltam a kórház előcsarnokában, néztem magam előtt a táblát.

Belgyógyászat – szürke terület, Sebészet – kék, az Általános betegfelvétel mellett egy nyíl, ami olyan irányba mutat, ahol 3 egymástól elágazó folyosó van.

7:05-re már durván pánikba estem. Hova kell mennem?

Biztos tudás híján követtem a csordát, azon elv mentén, hogy ennyi ember csak nem tévedhet.

Beálltam a „Betegfelvétel” sorba. Mivel időm, mint a tenger, megszámoltam, 25-en voltak előttem. Nagy nehezen sorra kerültem.

Jó napot! Ezt a papírt kaptam, merre induljak? – kérdeztem.

Mit mond? Nem hallom.

Ezt a beutalót kaptam, gondoltam itt kell számot kérnem. – ismételtem kicsit máshogy az előzőeket.

Ordítson, mert nem hallom magát. /üvegablak volt köztünk, rajta pár apró lyuk, random szétszórva/

Merre menjek? – kiabáltam.

Kiadott egy sorszámot, rajta 40-es szobaszámmal majd megspékelte egy odabiggyesztett fél mondattal: jobbra lesz. Elindultam jobbra, három helyiséget jártam végig, mire megtaláltam a 40-es szobát. Vártam, vártam és vártam.

Felvillant a 2905-ös sorszám. Oh, ez én vagyok, beléptem.

Hol a többi beutalója? - faggattak.

Többi? - estem azonnal kétségbe.

Csak ezt kaptam. - feleltem megszeppenve.

Nem gond, nyomtatunk! - majd kezembe nyomott két óriási kémcsövet és egy levegővel elhadarta: Először felmegy az első emeletre, vesznek magától vért, majd visszahozza ide. Utána felmegy EKG-t csináltatni. Azt követően újra kér sorszámot a betegfelvételen az aneszteziológiára, majd visszajön ide. Szavai megerősítéseként kezembe nyomott még 4 papírt (ebből 2 fecni) és elköszönt. Vettem a lapot, felálltam és már az ajtón kívül voltam, mikor rájöttem: hosszú ideje levegőt sem vettem, annyira koncentráltam. Néztem a papírokat, ismételtem az elhangzottakat és biztattam magam, hogy menni fog, hiszen ez csak 5 utasítás.

Amiből az első a vérvétel. Megtaláltam az első emeletet, az ajtó felett: Betegfelvétel. Odasiettem, büszkén adtám át a beutalót, amikor az ablak mögül fásult, enervált hang szólt:

Labor szemben, ez a radiológia.

Oh, tényleg! Elnézést kérek – és felnéztem, hogy lássam, igazat szólt, valóban ott állt 60-as betűmérettel feketén kiemelve: RADIOLÓGIA.

180 fokot fordultam, szemben velem az ajtón: Vérvétel. Álldogáltam ott egy darabig, de éreztem a zsigereimben, hogy kihagytam egy lépést. Néztem az újonnan érkezőket, mindenki odament egy szürke dobozhoz /én eddig a pontig azt kábeltartónak gondoltam/ és valami papírral jöttek el. Feltűnés nélkül odasomfordáltam és ránéztem, két gomb volt rajta, vérvétel és sürgősségi vérvétel. Hátrébb léptem és agyalni kezdtem. Én vajon melyik kategória vagyok? Nem kérdés, hogy sürgősen le kell, hogy csapoljanak, hisz jövő héten műtenek. Ugyanakkor nem vagyok életveszélyben. Győzött a tisztességem: Vérvétel, csak így szimplán. 20 perccel később rájöttem a nagy igazságra: nem szabad tisztességesnek lenni. Szinte mindenki, aki utánam jött, bement előttem. Végre én is bejutottam! Rutinos vagyok már a vérvételben. Automatikusan tartom a kezem, mutatom hol van az az egy véna, amiből vért tudnak venni. 6 nagy kémcsővel vettek le, kicsit bele is szédültem. Kezembe adtak 2 kémcsövet.

Ezzel menjen vissza oda, ahol kapta!

40-es szoba, jövök már!

Az ajtó előtt elbizonytalanodtam, lehet, hogy megint sorszámot kellett volna kérnem vagy csak kopogjak? Kopogtam és vártam és vártam és vártam. Lehet, hogy nem hallották? Kopogjak még egyszer? Ha viszont hallották és újra kopogok, feldühítem őket, inkább vártam tovább. Egyszer csak kinyílt az ajtó, szó nélkül elvették tőlem a kémcsöveket. Remek, 1-es utasítás kész!

2. utasítás: negyedik emelet EKG. 4 liftet próbáltam felvonásra bíztatni, végül az egyik beadta a derekát. Állt benne egy fehér köpenyes hölgy.

Hova megy? – kérdezte.

A negyedikre – jött a válaszom. Felérve a célemeletre, kinyitotta az ajtót és közölte, hogy megérkeztünk. Eltűnődtem ezen, ha nincs ember az egészségügyben, akkor miért van itt valaki csak azért, hogy a liftet irányítsa? Mivel kedves volt, így hát szép napot kívántam és kiszálltam.

Az EKG természetesen csak 20 perc múlva lett üzemképes, úgyhogy újra azt tettem, amit az elmúlt jó pár órában: vártam, vártam és vártam. A sorban mögöttem egy 60 év körüli pasas állt erős acetonszaggal. Rám kacsintott.

- Emlékszem magára! – kezdett bele. Maga adta át a székét, mikor kijöttem vérvételről.

Mosolyogtam a megjegyzésén, mi mást tehettem volna.

- Mondja, magának cselédje van?

Ránéztem, kissé értetlenül.

- Szépen be van fonva a haja, tiszta a ruhája. – adta meg a magyarázatot.

- Munkatárs az első, mosógép a második – válaszoltam.

- Ne haragudjon meg a kérdésért, de hányadik X-ben van? Mert hát ezzel a hajjal és mosollyal a 2X-et is soknak érzem. – bókolt, és most már biztosan tudtam, Ő tényleg beteg. Joggal van itt. Megkerülve a választ, megkockáztattam egy apró, nem is túl jó poént.

- Szerintem rossz helyen van. Ez itt a kék terület - sebészet. A szemészet a zöld területen van.

Nevetett Ő is és a sorban állók is.

Újra csendbe burkolóztunk, majd megszólalt.

- Tudja, szerintem nekem most nagyon rossz lesz az EKG-m.

- Ó, miért gondolja? – színleltem az érdeklődést.

- Mert magától hevesebben ver a szívem, megadja a telefonszámát?

- Nem. – jött a kurta válaszom, pont mikor nyílt az ajtó és végre bemehettem, hogy megvizsgálhassanak. Megkaptam a papírt és az utasítást:

Menjen vissza a betegfelvételre és kérjen sorszámot az aneszteziológiára.

Újra sorban álltam sorszámért a betegfelvételen. Közölték, hogy várjak, a doktornőnek dolga van, csúszik a rendelése.

Álljon sorba újra úgy 10 perc múlva.

Vártam, vártam és vártam. Végre kaptam sorszámot. 1. emelet. Ott újra vártam és vártam és vártam, mire nagy sokára behívtak.

Kata (először szólítottak a nevemen), meséljen a családja kórtörténetéről!

Mennyi ideje van, Doktornő?

Igaza van, szűkítsük le. Tüdő- és trombózis probléma volt/van a családjában?

Nagypapám tüdőembóliában halt meg, én asztmás vagyok.

Egyéb panasz, amiről jó, ha tudunk?

Elmondtam neki.

Ó Kata, azonnal menjen az urológiára. A 40-es szobában adnak beutalót.

40-es szoba, jövök már!

Gátlástalanul, jó hangosan kopogtam. Kijött az ismerős arc, elmondtam a doktornő utasítását.

Értem. - bólogatott. Menjen vissza a betegfelvételre és kérjen sorszámot, itt a beutaló.

Sorban állva várakoztam sorszámért. Megkaptam, visszamentem az első emeletre. 23-an vártak előttem. Kicsit elkeseredtem, tegnap este óta nem ettem, nem ittam. Az e-book persze lemerült. Mellettem a folyosón két fekvőbeteg várakozott. Az egyik folyamatosan engem nézett és szólongatott:

Doktornő! Doktor néni! Jöjjön már ide.

A betegszállító fiatal fiú rám nézve elnevette magát.

Ne törődj vele, részeg!

Aztán elkezdtem a zöld köpenyes srácon gondolkodni. Megsajnáltam. Helyes, kedves srác, aki segít másokon. Hirtelen belém nyilallt, hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak, amiért ott dolgozom, ahol. Olyan körülmények között dolgozom, amilyen. Amennyiért dolgozom, nos, itt a különbséget csak sejtem. 5 óra a váróban és az ember újraértékeli az egész életét. Az elcsépelt közhely: az egészség a legfontosabb, hirtelen a legfontosabb mondattá válik. Az eddig imádott Coca-Cola Lucifer köntösébe bújik. A jóbarát csokoládé hirtelen ádáz ellenség. A várakozás óráiban azt is megfogalmaztam magamban, hogy az összes szakma és foglalkozás közül én az egészségügyi alkalmazottakat tisztelem és becsülöm a legjobban. Aztán végre, 1,5 óra várakozás után rám került a sor.

Még be sem léptem, de a frusztrált idős főorvos úr rám ordított:

Mit keres maga itt?

Ide küldtek.

Miért most derül ki a panasza?

Mert 5 óra alatt most először volt lehetőségem elmondani, hogy… ( és részleteztem a tüneteket)

Katalin (itt végleg megutáltam). Ne szórakozzon velem! Mit keres maga itt? Miért van itt! Kiabálja le a fejem! – mintha én írtam volna ide a beutalót.

Világosítson már fel valaki, mi folyik itt!!! - üvöltötte úgy, hogy még az asszisztens is megrezzent.

Megtenném doktor úr, ha hagyna szóhoz jutni. – feleltem, nyugodt halk tónusban. Hatásos volt, végre elhallgatott és elmondhattam a miérteket. Megvizsgált (2 perc). Már megint hülyék ott a folyosó végén. - szólt mostmár sokkal kedvesebben, még azt is megtárgyaltuk, hogy mennyire le vannak terhelve.

Majd kezembe nyomta a jelentést és közölte:

Azonnal menjen a 40-es szobába és kérjen beutalót a nőgyógyászatra.

40-es szoba, jövök már!

Megszereztem a beutalóm és ötödjére is beálltam a betegfelvétel sorba, sorszámot kérni a nőgyógyászatra.

Ó, Kata (5,5 óra után már itt is lett nevem), azt nem itt kell kérni. Narancssárga épület, földszint.

Természetesen háromszor tévedtem el a kórház területén, majd a kint dohányzó orvosoktól megkérdeztem, merre találom az újabb állomásom.

Megtaláltam, sorbaálltam sorszámért és vártam, és vártam és vártam. Pontosan 2 óra 12 percet vártam arra, hogy bejussak Mr. Irtó Jóképű Nődokihoz.

Miért van itt? – Hmm, itt még nincs nevem, tudatosult bennem.

Elmondtam a szokásos szövegem, hogy műtenek, de van ez a panaszom.

Ennek semmi köze a műtétjéhez, ettől még meg lehet műteni. – közölte anélkül, hogy felnézett volna a kórlapjaimból.

Nagy sóhaj után megszólalt:

Rendben, vetkőzzön le alul és üljön fel az ágyra.

Elengedtem a csalódottságot, hogy Mr. Irtó Jóképű Nődoki ilyen rideg, és agyamba véstem, hogy ez a valóság nem az „Egy éjszaka ígérete” c. romantikus regényem egyik jelenete.

Nos, nőgyógyászatilag teljesen rendben van. Ez belgyógyászati probléma lesz. Ultrahang kell, de nem ma! Most már nem csinálják meg. /Délután 3 óra volt ekkor./ Jöjjön vissza holnap 7:30-ra. – és kezembe adta a papírt, mintegy felszólításként, hogy távozhatok.

És ekkor kiborultam. 7 és fél órát töltöttem ma a kórházban. Ebből összesen 23 perc volt az, amikor vizsgáltak vagy (4 különböző) orvossal konzultáltam.

Jártam a laborban, EKG-n, urológián, nőgyógyászaton és most visszairányítottak oda, ahol a part szakad.

Egyetlenegy vigaszom maradt: Holnap már tudni fogom, hol a betegfelvétel.

(Photo:pxhere.com)

Írás éve: 2017