Hiányzik az utazás. Pandémia van, bizonytalanság, világjárvány, oltások és hullámok röpködnek, miközben tombol a nyár.
Eltelt egy év, hogy nem hagytam el az országot. Ilyenre nem volt példa az utóbbi két évtizedben. Talán épp az utazás hiánya miatt, de rettentően vágyom arra, hogy lássam a tengert, hogy a régi jól bevált rutinnal pakoljam a bőröndömet és hogy újra úrrá legyen rajtam az utazás izgalma.
Talán a tenger hiányzik a legjobban. A kék víz látványa, a mélység izgalma, a hajók hullámzása; vágyakozó lelkem nem talál nyugalmat kerti jacuzzink klóros vizében, bármennyire is szeretem. Arról ábrándozom, hogy egy kis görög szigeten álló, fehér és kékre meszelt házikóban épp hűs dinnyét eszek a teraszon és a tengerben gyönyörködöm, miközben a kabócákat hallgatom. Ugyanakkor vágyom a nagyvárosok durva zajára, jó volna újra New York utcáin bolyongani, vagy Saigon robogói elől menekülni.
Elmélkedésemet időről időre átlengi a hála érzése, hogy korábban már bejárhattam 4 kontinens egzotikus országait és a hiány óráiban van mire visszaemlékeznem. Lecsendesedett életem lelassult világa olyan emlékeket és utazásokat hív elő, amik ezer éve nem jutottak eszembe.
Tegnap például Egyiptom húspiacán jártam és eszembe jutott a hentes felesége, aki fekete csodaszerrel sminkelte és húzta ki a szemem.
Előtte Kubában iszogattam, mert úgy megkívántam az igazi hamisítatlan Pina Coladat (az se baj, ha 3 napig lázas leszek és hányok miatta) és a rumot az asztalon, amiből korlátlanul utántölthetem a poharam, miközben nézem Hemingway törzshelyén a Tropicana showt.
Kubába amúgy Mexikóból érkezem, ahol a piramisok tövében a helyi gyerekekkel játszottam.
Tartozom egy vallomással, unalmasabb céges megbeszéléseken el-elmerengek, hogy vajon Juan Manuel de Nagyonjóképű most éppen kivel tangózik az argentin pampákon.
Én ugyan utálom a libegőket, de bánja fene, ráülök gondolatban még egyszer, mert kevesebb szebb látvány van, mint Rio madártávlatból. Aztán megpihenek egyet a “hottest spot north of Havana” -n.
Nem kétség, olyan vagyok mint egy szerelmes fruska, mindenhol, és mindenben csak az utazást látom meg.
Legutóbb a Spektrumon egy elefántcsordáról néztem dokumentumfilmet, és pavlovi reflexszel jöttek elő a kenyai szafaris emlékek a hajnalban messziről meglesett oroszlánról, és az utunkat elálló jaguárról.
Vasárnap pedig azon vitáztunk családilag, hogy átutaztunk-e Szerbián, mikor Dubrovnikba mentünk többedmagunkkal jó pár évtizede.
Nem csak a nyaralások utazós örömei bukkannak fel bennem. Valahányszor az ausztrál főnököm miatt hajnalban kelek, felsejlenek azok a korai reggelek, amikor a londoni géphez siettem az egynapos UK-s üzleti utaim miatt. Nosztalgiázom egy kicsit a Saint Paul’s lépcsőin elfogyasztott ebédeken. Mikor a közös hívásokban meghallom a holland kollégám hangját, egyből az Amszterdam – Brüsszel autóút jut eszembe, amikor teljes hangerőn bömbölt a Rammstein.
Hiányzik a párizsi metrózás, a zürichi vasúti út a BT irodába.
Minden, de minden hiányzik az utazásból. Én akkor érzem, hogy élek, amikor mozgásban vagyok, talán ezért is van az, hogy gondolatban megállás nélkül újralátogatok helyeket, elképzelek újakat és számolom a perceket, hogy ismét felfedezzelek, Te imádott kék bolygó!
Világ, várom, hogy újra találkozzunk!
Addig is mazsolázgatok korábbi útirajzaimban:
Írás éve: 2021. Július 25
Comentarios